Érdekes pillanat, mikor először látod meg a babádat, aki addig a pocakodban lakott. Sokszor elképzelted, milyen lehet, egy testben éltél vele kilenc hónapig, és akkor egyszer csak ott van. Hallod, ahogy felsír, meglátod őt: jé, hát itt van. El se hiszed talán.

Nagyon bántott, hogy nem adták oda, gyorsan elszaladtak vele, épp csak meg tudtam érinteni messziről. Persze, császáros baba, vigyáztak rá, de akkor is. Egy picit odaadhatták volna. Szegény egész végig sírt az inkubátorban, és összekarmolászta magát, amitől aztán még mérgesebb lett, és a kezét dugdosta a szájába, így próbálta vigasztalni magát.

Három órás volt, amikor odahozták, szinte mozdulni sem tudtam még, de sikerült szopiznunk is, hála a kedves szobatársamnak. A szopizás szerencsére mindig nagyon ügyesen ment neki, az első pillanattól fogva, sosem volt egy elveszett gyerek. Aztán szép lassan felfedeztük egymást. Természetes, hogy az ember nagyon várja már, mikor hozzák enni, az igen jó érzés, mikor nyílik az ajtó, és jön a kis poronty. Aztán lassanként elkezdett nyílni a kis szeme is, először csak néhány másodpercre, aztán pár napos korában (még a kórházban) olyan alaposan végigfürkészett (különös tekintettel a hajamra), hogy rá kell, hogy cáfoljunk arra az elméletre, hogy az újszülött alig lát valamit.

Amíg bent van a pocakban, addig minden sokkal egyszerűbb. Utána aztán elkezdődik a kőkemény meló. Az örökös küzdelem az életben maradásért. Meg kell tanulni levegőt venni, enni, emészteni, reagálni a külvilágra, és még ezer dolgot. A szopi nagy munka mind a babának, mind a mamának. Hogy lehet azzal a pici szájjal megbirkózni az evéssel a tejbelövelléses időszakban? Biztos nagyon nehezen. Azt mondják, a szoptatáshoz nem kell semmi, csak a baba és az anya. Hát, biztos van ilyen is, nálunk ez hosszú hetek munkájának eredménye volt. Az a legnehezebb, hogy mindenki mást mond, és igaz, hogy örök tanács, hogy hallgass meg mondenkit, majd cselekedj úgy, ahogy te érzed, de ez nem egyszerű, ha ennyire új dologról van szó. Lassanként rakod össze a mozaikkockákat, mi jó nektek, ti hogy működtök jól.

Nekünk - furcsa módon - sokat segített, hogy visszakerültünk pár napra a kórházba, még a gyermekágyas időszakban. Akkortájt kezdtek letisztulni a dolgok. Addigra túlvoltunk már néhány kalandon. Nagyon izgalmas az első időszak, az egész családnak a túlélésről szólt. A lakás romjaiban hevert, én igyekeztem a két szoptatás között pihenni (sokan ismerik ezt az időszakot, amikor mire mindennel végzel, kezdődik a ciklus előről), apa és a nagyi pedig átvettek tőlem, amit tudtak, pelenkáztak, büfiztettek, fürdettek, mostak, főztek, amit éppen kellett.

Közben pedig ismerkedtünk. Kiderült, hogy ez a kislány kevésszer és sokat eszik. Sajnos mire erre fény derült, túl voltunk már jópár ébresztgetésen, mikor sikertelenül próbáltuk rávenni a kisasszonyt, hogy egyen. Közben ijesztegettek minket, hogy kiszárad, hogy kis súllyal született, közben pedig a delikvens szépen fejlődött, megfelelően teljesített a kimeneti oldalon, és lassan ismerkedett a világgal. Mikor kiderült, hogy egy-két hetesen képes 190 grammot is megenni, megszűntek az ezirányú tanácsok. (A védőnő még félévesen is mondta, hogy milyen különleges ez a baba, hogy csöpp korában is csak ötször evett egy nap.)

Kiderült az is, hogy ő nagyon belevaló csajszi. Pár nappal azután, hogy a kórházból hazajöttünk, már elfordította a fejét a másik irányba, mikor hason feküdt. Nagyon hamar igen ügyesen tartotta a kis fejét, pár hetesen már hosszú percekig hason fekve, nyújtott karral nézegetett. Kb. két hónapos korában kezdett el tárgyakat megfogni, pár hét múlva már három ujjal vette ki a cumit a szájából, és nemsokára már előfordult az is, hogy sikerült visszarakni.

Imádja a lámpákat, lenyűgözi a tévé. Hosszú percekig képes nézegetni egy lámpát, pár hónapos korában ha a tévé be volt kapcsolva (ami persze ritkán fordult elő), képes volt kitekeredve nézni, még az evésről is megfeledkezve (ami nagy szó). Imád fürödni, az idő előrehaladtával egyre inkább látszik rajta, hogy élvezi a fürdést. Egy igazi vízipocok, imádja paskolni a vizet a kis hurkás lábaival, meg a kezével.

Körülbelül három hét, egy hónap kellett ahhoz, hogy valamelyest kialakuljanak a dolgok, beálljon a tej mennyisége, lássuk, milyen gyakran kell ennie, és nagyjából megsejthessük, milyen is a kis jelleme. De az már a legelején látszott rajta, hogy ő tudja, mit akar, és ha valami nem volt kedvére, akkor arra semmi módon nem lehetett rávenni, hogy megtegye. Nem is akartuk... Így hát igyekeztünk neki mindent megadni, amire szüksége van.