Régen jelentkeztem, és bizony a világ nagyot változott azóta, ami nem meglepő egy ekkorka gyerek életében.

Kezdjük a legfontosabbal: jómagam egy döcögős, és néha kifejezetten ijesztő terhesség végefelé tartok (bár a várandósság szó is illene ide, mert bizony vágom a centit). Az utánpótlás egy fiatalember személyében érkezik, előreláthatólag január elején, aki úgy tűnik, nem ússza meg, hogy a Máté nevet kapja. Legalább a monogramokat nem kell majd átírni, ha egymás cuccait használják a suliban. A névválasztás érdekességei közé tartozik, hogy egyrészt ez volt az egyetlen név a sok közül, ami mindkettőnknek tetszett, de a pontot az tette fel az i-re, amikor kiderült, hogy ugyanazon a napon van a névnapja, amikor Miráé, és a házassági évfordulónk napja is ez. Szegény gyerek, sóhajtottak fel néhányan, a névnapja ilyen többszörös családi ünnepen lesz, a szülinapja pedig karácsony környékén. No, hát így járt a ketteske.

A másik jelentős változás az életünkben, hogy Mira ovis lett. Emlékszem, két és fél éves volt, amikor először előfordult, hogy idegen társaságban magamra hagyott, és felfedezőútra indult egyedül. Egy farsangi bulin voltunk, ő volt a legfiatalabb katica. Nem tudom, ez mennyire általános, de talán mutatja akkori félénkségét a világ iránt. Ehhez képest három éves kora után másfél hónappal olyan lelkesedéssel ment oviba, hogy leesett az állam. Pedig titokban nagyon aggódtam, főleg mikor megtudtam, hogy kisvárosunk óvodáiban gyakorlatilag nincs beszoktatás, és kifejezetten azt ajánlják, hogy reggel vigyük, és csak alvás után hozzuk el a gyerekeket. Mi lesz az én érzékeny gyerekemmel? Félelmemet többen is osztották, ha belegondolunk, nem feltétlenül alaptalanul. (Előkerültek sokunk negatív ovis élményei, és nem egy anyuka panaszkodott, hogy milyen nehezen ment az oviba beszokás.) Biztató jel volt, hogy milyen elképesztő mértékben vonzódik a másik gyerekek társaságához. Nyaraláskor volt olyan, hogy egy teljesen ismeretlen családhoz csapódott, mert ott három gyerek is volt, és velük akart lenni. Óvatosan igyekeztem felkészíteni mindarra, amire számítania kell, ha ovis lesz, néhányszor meséltünk, beszélgettünk róla, de nem vittük túlzásba. Úgy tűnt, a kellemetlen játékszabályokat kész tényként fogadta, ez az oviban így van, és kész. A mi esetünkben tényleg az a klasszikus felállás volt, hogy anyát sokkal jobban megviselte a kezdet, mint magát a kis delikvenst. Ki kell, hogy mondjam, ilyen zökkenőmentes beszokásról mégcsak nem is álmodtam. Ami rossz volt az első pár napban, az a riadt tekintete volt, amikor reggelente arra érkeztünk, hogy a gyerekek egy része torkaszakadtából üvölt vagy visít, (a szomszéd utcából hallani lehetett), szegényt ez sokkolta, de szerencsére hamar elmúltak ezek a napok. Mondták az óvó nénik, hogy kikerülhetetlenül lesz olyan időszak, amikor nem akar menni, mert rájön, hogy ez most már mindig így lesz, jelentem: nem volt. Amikor az apja szabin van, ő akkor is inkább az óvodát választja, pedig imád apával együtt lenni. Nem mondhatom, hogy egyáltalán nem volt beteg az ovi ideje alatt, de ez abszolút nem volt vészes, sem időintervallumban, sem a betegség súlyosságát nézve. (Engem viszont az is jól leterített, de már írtam, hogy ez a várandósság nekem terhesség.) Reggel felveszi a fodros vagy masnis szoknyáját, és lelkesen megy, hogy komótosan elcsipegesse a reggelijét. Szinte napról napra megörvendeztet minket valami új mondókával. Az egyedüli negatívum talán az, hogy az oviban nem tudja magát rendesen kialudni, ezért este nehezebb vele, mint egyébként. Azért azt se felejtsük el megemlíteni, hogy mindkét óvó néni és dadus jó pedagógus, nagyszerűen, sok szeretettel bánnak a gyerekekkel, és odafigyelnek rájuk, sokat foglalkoznak velük. Talán ez az egyik kulcsa a sikernek. (A másik pedig az, hogy a kis gesztenye kibújt a héjából.)

Nem gondoltam volna, hogy fél év alatt ennyit tud változni egy gyerek, mint ő az elmúlt hat hónapban. Persze, csibész, értelmes kisgyerek, eddig is így volt szerencsére, de már olyan igazi nagylány lett (bár tudom, egy éve is ezt írtam, de most meg aztán pláne). Hiszti persze van olykor, meg hamar beveti a sírást, mint fegyvert, ahelyett, hogy rendesen elmondaná, mit szeretne. Néhány számot, betűt már felismer, de akárhogy is számol, minden kezén hat ujja van. :)

Az oviban első nap a rendőrautó tetszett neki legjobban, mert annak szirénája van, és szinte állandóan tűzoltósat, rendőröset, autósat kellett neki mesélni. Ahogy haladt az idő, és egyre közeledik az öcskös születésének időpontja, szép lassan elkezdett babázni. Az óvodában is egyre inkább babát etet és altat, és itthon is látványosan készül a kistesó érkezésére. Nem is tudom, talán akörül kezdődött, amikor megvettük a babakocsit. Akkoriban többször kellett az üres babakocsit sétáltatni, pontosabban csak üresnek tűnt, mert a pici baba aludt benne. Séta után egyszerűen megoldotta a dolgot, mikor feljött, közölte, hogy a pici baba a babakocsitárolóban alszik, és amikor mondtuk neki, hogy őt sem hagytuk egyedül ott, mondta, hogy de a pici babának jó ott egyedül is. Azt mesélte olyantájt, hogy az én babám az ő hasában van, az enyém pedig az övében. Aztán egyszercsak kibújt az ő pocakjában lévő, de egy idő után elfeledkezett róla, nem tudom, szegénnyel mi lehet azóta. :) Ösztönös anyai mozdulatokkal nyúl a babákhoz, ahogy ringatja, simogatja, szeretgeti őket. Ebben is próbáltam felkészíteni, meséltem neki, hogy a pici babákkal sok a teendő, sokat kell velük foglalkozni, az is lehet, hogy sokat fog sírni. Teljes természetességgel válaszolta, hogy ő fogja etetni, sétáltatni, altatni. Örülök, hogy ennyi gondot levesz majd a vállamról. :) Természetesen már szoptatni is tud, előkerült a régi szoptatós párnánk, és nagyon tetszett neki, hogy megetethette vele kedvenc alvókáját, aki egy Malacka. Elmeséltük neki, ő hogyan született, milyen volt, amikor a kórházban voltunk az első napokban, régi videókat, képeket nézegettünk. Hihetetlenül élvezi. És igen, újabban többször kellett pici babásat mesélni neki, egyik kedvenc, amikor a baba oltást kap, és az is nagyon tetszik neki, hogy ő nagy kádban fog fürödni, "a Májté" pedig kicsiben. Sok-sok a kérdés, és csillogó vagy éppen mélyen elgondolkodó tekintet a témával kapcsolatban, meg vannak nagy nevetések, amikor mesélünk arról, hogy vele mi történt, amikor csecsemő volt. Aranyos volt, mikor az eleje felé megkérdezte, hogy hol lesz a pici baba, miután kijött a hasamból. Mondtam neki, hogy jön ő is velem haza, mert velünk fog lakni, hiszen neki is én vagyok az anyukája. Azt válaszolta, hogy én neki (Mirának) vagyok az anyukája, tehát a pici babáé nem lehetek.

Negatív hozadéka a babavárásnak, hogy sok olyan dologból is kimaradok, ami visszahozhatatlan. A nyáron még azzal kínlódtunk, hogy a napi ciklusunkat ahhoz igazítsuk, hogy az ovihoz majd rendes időben fel kell kelni, és ehhez képes elég rendesen el voltunk csúszva. Az esti altatások még akkor is nagyon sok időt vettek igénybe, és csak engem fogadott el. Mivel már akkor is nehezen viseltem a terhességet, ezek az altatások leterheltek, és sok egyéb élményből kimaradtam, legyen az szimpla séta vagy közös játék, vacsora. Októberben aztán megtörtént az áttörés, azóta apa is teljes altatójogot kapott. Neki aztán hamarosan sikerült az, ami nekem nem, elérte, hogy a kisasszony egyedül aludjon el. Igaz, hogy ez most is hosszú idő után történik meg, de legalább nem kell ott lenni vele. A leválás ilyen értelemben is simán és fájdalommentesen történt meg (a gyerek részéről). Kevés héttel azután, hogy mintegy teljesen "leadtam" a gyereket, magyarán nem vagyok nélkülözhetetlen sem evéshez, sem elalváshoz, onnantól kezdtem el komolyabb fizikai tüneteket produkálni, aminek a folyománya némi kórház és sok orvosi vizsgálat lett, no meg az, hogy kedves családom lett kénytelen ellátni a lányomat, és még engem is ápolni, meg persze aggódni. Hogy Mirában ez hogyan csapódott le, nem tudom, tény, hogy többet szeretett volna velem lenni, mint tudott. Amikor tudtam vele foglalkozni (főként reggelente, az oviba készülődéskor), akkor többnyire nagyon ragaszkodott hozzám, de legtöbbször megértette és elfogadta, hogy anya nem jól van. Aranyos volt, amikor simogatott, hogy anya legyél jól.

Itt tartunk most. A baba megszületéséig már nem megy oviba, itthon lesz velünk, és mindannyian kíváncsian várjuk, hogyan alakulnak a dolgok, ha már "a kisöcsim" is kint lesz. Mi lesz a nagy lelkesedésből, milyen lesz a várakozás után a valóságot megtapasztalnia? Lesz-e olyan szerencsénk, mint az ovival? Visszakapom-e az erőmet, ha már nem kell kettőnket fenntartani (igen, reméljük, szopizni fog, de ebből a szempontból az könnyített pálya)? Hogy bírunk kettővel? Sok kérdés, amikre hamarosan megtudjuk a választ. Mindent a maga idejében, szokták mondani nagyon bölcsen.

Boldog új évet kívánok mindenkinek!

Sokaktól hallom, hogy a két éves kor bizonyos szempontból vízválasztó a gyerkőcöknek. Idegrendszeri érésről is olvastam, ami ezt alátámasztja, és többen mondták, ahol ilyesféle probléma volt, hogy két éves kora körül a gyerek elkezdett aludni. Vannak persze mások is, akiknek meg egész más a tapasztalata, így szép ez, minden gyerek külön egyéniség. Tény viszont, hogy Mira két éves kora körül egyik napról a másikra sokat változott. Az én bepörgős gyerekem, aki nem mert elaludni, és jó fél évig délutánonként csak ölben tudott aludni, este pedig, na azok elképesztőek voltak, azok az esték, hányással, nemritkán 3-4 órás altatással, totál kibukásokkal, szóval az én gyerekem, aki ezeket produkálta, két évesen megnyugodott. Egyszerűen el sem akartam hinni, amikor délutánonként hirtelen le tudtam tenni, és amikor kimentem a szobából, azt vártam, mikor fog felsírni. Amikor először sikerült - és hirtelen két, egymást követő alkalommal is - az ágyon fekve elaltatni, ennek a gyereknek az apjával pezsgőt bontottunk. (Volt olyan ismerősöm, aki azt mondta, a helyünkben ugyanezt tette volna.) Az éjszakai tivornyázások megszűntek, és ebben a fél évben a reggeli zajok sem zavarták meg jelentősen az életünket. Az ősz első fele annyiból nehéz volt még, hogy minden áldott este másfél-két óráig tartott, mire elaludt, és két ilyen év után ezt nehéz tolerálni, főleg, ha csak egy ember kap az altatáshoz jogosultságot. Mára a helyzet a "túlnyomórészt vállalható" kategóriába került, be-becsúszik egy alacsonyabb komfortérzettel járó esti altatás, de úgy érzem, többet már nagyon nem szeretnék kihozni magamból ezen a téren. Ha kellően fáradt, és nem készült még ki, elviselhető idő alatt elalszik, igaz, legtöbbször ölben, mert az ágyon fekve felpörög. Az sem az igazi, hogy nagyon későn kel, és nagyon későn alszik el. De csak hogy minden ne legyen tökéletes. :)

Fél évig jellemző volt az, hogy reggelig egyhuzamban, nyugodtan aludt. (Ezzel a hajnali-reggeli kínlódások is megszűntek, amikor órákat kellett várni, hogy visszaaludjon, és a felkeltés időpontjával sakkozni, hogy hogyan ne boruljon a nap.) Aztán egy kicsit döcögősebb, egy-két hetes időszak után kialakult az a rendszer, hogy valamikor hajnalban megjelenik a hálóban a világítós cumival, hozza magával a takaróját, (a szobája ajtaját előtte gondosan becsukta), majd bevackolja magát közénk, és többnyire hamar elalszik. Azt gondolom, hogy a világ rendje ez. Nagyon sajnáltam, hogy csecsemőkorában sem tudtam vele egy helyiségben aludni, sem külön ágyban, sem együtt (csak pár hónapos koráig). Azt is fájlaltam, hogy amikor éjszakánként nyugtalan volt, hiába vettük magunkhoz az ágyba, egyszerűen hatástalan volt. Nem arról van szó, hogy mindig is nagy, közös családi ágyat szerettem volna, ahol a gyerekek rugdossák éjjel a szüleiket, én valamiért jobbnak érzem azt, ha mindenki a saját ágyában alszik el. De számomra a családi fészek melegéhez ez nagyon szorosan kapcsolódik. Hogy éjszakai is van egy hely, ahol biztonságban, egymás közelségében lehetünk, ha kell. Kell, mert igényeljük. Baba, apa, anya, teljesen mindegy. Valahogy megnyugtató érzés, amikor ott szuszog közöttünk, és most már van esély rá, hogy nem ébred fel arra, amikor levegőt veszünk, vagy visszaalszik, ha apa reggel "dojgozni megy a si-hahávaj". Én ennek így, ahogy, ami most van, nagyon örülök. Tekintve, hogy végre elalszik már anyuéknál is, sőt egyszer már a hétvégét is ott töltötte náluk. Igen, két és fél év után ez is nagyon-nagyon jó, hogy végre megértük. :)))))

Egyszerűen gyönyörű, amikor alszik. (Pláne, hogy ezt tudjuk értékelni is.) Milyen olyankor, amikor aktívan ténykedik a világban? Ha egy szót kellene írnom, akkor tündéri. Egy olyan kislányról beszélünk, aki rengeteget vigyorog, nagyon szeret énekelni, és egész nap csacsog, be nem áll a szja. Folyamatosan kommentálja, mikor mit csinál, és persze a környezetét is. Most már felismeri a színeket, kettőig tud számolni, talán háromig is, de ez nem biztos. A nagyszülei szerint felismeri az egyest és az A betűt, amit anya-betűnek nevezett el. A mozgásigénye nem sokat változott (szerencsére), sokat ugrabugrál, futkározik, és a téli hideg sem zavarja, ha kint lehet a szabad levegőn. Volt egy időszak, amikor nagyokat sétálgatott, újabban az udvaron szeret inkább lenni a kutyával. Csücsök is kedveli őt, de azért jobbnak látja, ha óvatos ezzel a kis manófalvival.

Pár hónapja még rengeteget autózott, például sorban leparkoltatta vagy gurította őket, de újabban a legózás megy. Építettünk ágyikót, mosógépet, kádat, miegymást, és a napi eseményeket játssza el a figurákkal. De akár eszköz nélkül is eljátszik, képzeletbeli tárgyakkal teát főz, vagy éppen hajat szárít. Régebben babázott is, etette vagy pelenkázta őket, de ez nagyon hamar elmúlt. Szeret kirakózni, olvasni, esténként apa igazi meséket sző, amiben a szereplők hasonló világban mozognak, mint Mira, mondanom sem kell, imádja ezeket a meséket, néha nagyokat pislog közben, vagy a homlokát ráncolva koncentrál. Ez is újkeletű dolog, hogy a történetek is érdeklik, eddig a képekre volt csak kíváncsi a könyvekben.

Karácsony tájékán sokat sétáltak a környező utcákon, sorra járták a szebbnél szebb, világító dekorációkat. A benti világító csodák idén már nem mentek annyira csodaszámba, mint tavaly, de a névadó anyukáék nagy karácsonyfája nagyon tetszett neki, lenyűgözve ült előtte percekig. (Bár amikor a világító rénszarvast kitettem az ablakba, odahúzta a széket, és onnan nézte, de a varázs hamar elszállt, a popcornt már nem várta meg.) Most már a Mikulást is tudta értékelni, tátott szájjal nézte, amikor megérkezett a szánján, élvezte a dolgot.

Ha röviden kellene összefoglalnom az elmúlt fél évet, akkor azt mondanám, hogy kicsit kifújtuk magunkat. Végre. Közben lett egy nagylányunk, aki olyan... nagyos. Más szót most hirtelen nem is találok rá. Furcsa, na. 

---

Ügyesen világítanak a csillagok a tapétán a sötétben.

---

Mira: Egyedül megy a teherautó.

Apa: Bizony, nincs neki utánfutója.

Mira: Nincs futánya.

---

Mami felkel. Kidugja a szemét.

---

Mami: Add ide a cumidat.

Mira: Nincs kettő. (= Nem adom.)

---

Mira: Banán.

Mami: (megörül, hátha végre eszik egy kis gyümölcsöt.) Kérsz belőle?

Mira: Nem mondtam.

---

Elnézést kérek nagyszámú látogatóinktól akik tűkön ülve várják a folytatást, és a legújabb képeket. Megpróbálom röviden összefoglalni az elmúlt tél és tavasz eseményeit.

Az első igazi karácsony

Fél évesen még nem igazán törődött a körülötte zajló ünnepi készülődéssel, karácsonyfával, díszekkel és csillogó-villogó fényfüzérekkel. Idén természetesen a helyzet megváltozott. Az ünnepek előtt ő is kivette a részét a takarításból, és természetesen nem aludt úgy és akkor, ahogy szerettük volna, hogy feldíszíthessük a fát. Amikor először meglátta a karácsonyfát, az az egyike volt a pillanatoknak, amik miatt az ember gyereket szeretne. Senki szemében ilyen örömöt nem látni, csakis egy kisgyerekében, ahogy nézi lenyűgözve a feldíszített fát, mutogatja lelkesen a körülötte állóknak: látod, milyen csodaszép? (Látom, vazze, két óráig ezzel küzdöttünk ketten.) És ott vannak mindenütt a világító csodák, utcákon, ablakokban, és persze a lakásban is, és a világ legtermészetesebb dolga, hogy ezeket minden egyes alkalommal egyesével végig kell járni, és szemügyre venni. Nem csoda, hogy valamikor tavasszal kerültek le az ablakokból ezek a gyönyörűségek. Nem várt fejlemény volt, hogy mennyire örült a rózsaszín ruháknak, amiket kapott, ezeket azonnal fel kellett próbálni. Hiába, másfél évesen is megmutatkozik, hogy egy ízig-vérig csajról van itt szó.

Pürésítés minden mennyiségben

Nos, mi úgy indultunk, - azaz csak anya - hogy a gyerkőc mihamarább (összhangban persze a hozzátáplálási ajánlásokkal) kap majd mindenféle darabos ételt. Ehhez képest a mi lányunk 20 hónapos kora körül ért el odáig, hogy már nem hányta ki a darabos kaját. Régóta érdekelte, ügyesen megrágta, de a nyeléssel voltak problémák, és sajnos ő amúgy is elég hamar hányik, így hát vártunk, és óvatosan próbálkoztunk. Pedig adott esetben még a sós kisperecet is meg tudta enni. A helyzetet nem könnyítette meg, hogy a főzelékeket is olyan alaposan át kellett turmixolni, hogy selymes legyen, mint a krém, ellenkező esetben megint ott volt a baj. (Egy természetgyógyász azt mondta, feszültek a nyakizmai, kérdezte, nincsenek-e problémái az evéssel.) Az étkezések olykor erőteljes kabaréba torkollottak, mivel a kisasszony elég sokszor nem volt hajlandó enni, mivel az tök uncsi, és egyre nagyobb szórakoztatási mutatót kellett ehhez produkálni. De láss csodát, voltak olyan időszakok is, amikor a lapátolás ment, mint a karikacsapás.

Szaladunk, meg sem állunk

A rengeteg mozgás náluk természetes, főleg ha sokat vannak a levegőn. Elfogulatlan nem tudok lenni, de ő mindig is ügyesen mozgott, még ügyesen is esik. Pici korától szabadjára engedtük, nem igazán volt járókában, talán ennek a hozadéka. A kis motorján is nagyon ügyesen lavírozik. Hogy kitől tanulta a csípőriszálást, azt nem tudom. (A nagy eséseket most hagyjuk, ilyenek is voltak, megúsztuk őket baj nélkül.) És hát, sok a dolog, na.

Amnya

Ez egy saját szó, amit alkotott, a hamm-nyamm rövidítése. Ez egy input oldali megnevezés, eredetileg az étel-ital-cumi szentháromságot jelentette, idővel az italt kiváltotta a "tea" kifejezés. Húsz hónaposan jelent meg nagyjából az első három szó: anya, apa, amnya. Ezeket követte aztán az autó. Gondolkodtunk rajta, egyszer összeírjuk, éppen hol állunk, de a lista mindig bővül. A mama sokáig ama volt, az apa és anya mintájára. Az állatok vagy vau-k, vagy miau-k lettek, na meg vannak a madarak is, akiknek még konkrétan nincs nevük. Gyakorlatilag mindent megért, amit beszélnek körülötte, és fejben derivál is, csak éppen nem beszél a szó klasszikus értelmében. Persze, egész lényével folyamatosan kommunikál.

Na, és az alvással hogy állunk?

Az altatás és úgy általában az alvás az elfogadható és a katasztrófális között ingadozik, hol mikor milyen passzban van a kis hölgy. Az az alapinfó, hogy még mindig ölben alszik el, de egyébként a variációk száma végtelen. Van olyan, hogy 20 perc alatt elalszik, van, hogy 3-4 óra után csak, teljesen kiakadt állapotban. Van, hogy le kell fogni kezét-lábát, van, hogy a hordozóban kell cipelgetni órákon át. Van, hogy annyira felhergeli magát, hogy hányik, ilyenkor el kell kapni a pillanatot, és valamivel kizökkenteni, néha elmentünk fürdeni, esetleg a másik szobába, és még 3-4-szer elmentünk autózni is. Volt olyan időszak, mikor este elaludt, aludt egy-másfél órát, majd fent volt ennél többet. Vagy éjjel, esetleg hajnalban nem volt hajlandó órákig visszaaludni. Mikor beteg volt, gyakorlatilag ölben aludt éjjel. Olyan is volt, hogy délelőtt valami zaj felébresztette, és akkor ölben aludt egy-két órácskát.

Külön műfaj nálunk, hogy a gyereket letegyük, ha elaludt. Az apja ebben sokkal ügyesebb volt, de volt olyan időszak, amikor neki is nehezen ment. És az egyik érdekes jelenség az volt, amikor mélyen aludva is erősen szorította a ruhámat, úgy aludt (de csak az enyémet, ha apával aludt, akkor nem volt ilyen). Ha óvatosan lecsúsztattam a heverőre, és továbbra is öleltem, keservesen sírva felugrott.

Nehéz ügy ez, és tanulságos szakasza az életünknek. Kívülről talán tényleg úgy tűnik, elrontottuk a gyerekünket, persze attól még lehet is így. "Megszokta, hogy ölben alszik." Igen, meg. Ő szeretett volna egyedül, a kiságyban elaludni, de én következetesen, sok-sok munkával rávettem, hogy az ölemben aludjon, mert nekem az nagyon jó volt. Viccet félretéve, senki nem tudja, miken mentünk keresztül, mit és hogyan csináltunk, miket produkált a gyerek. Ha más mondja, talán én sem hiszem el. De az, akinek nem volt ilyen gyereke, aki ennyire fél az alvástól, az nem tudja, mi ez, és mik a lehetőségek. A másik szempont az az, hogy ki milyen "alapkoncepció" szerint tudja ezt szívből csinálni, mármint magát a gyereknevelést, és persze, mik a lehetőségei ehhez. Nálunk az alapelv az, hogy a gyerek alapvető igényeit nézzük (amik közé az is beletartozik, hogy nem hagyjuk, hogy kiskirály legyen), és mélyen hiszek a válaszkész gyerekgondozásban, ebben apa pedig mindig partner volt. Szerencsére nem volt olyan körülmény, ami ennek megvalósítását gátolta volna eddig, még ha ilyen érzékeny gyerkőcről is van szó, és szintén szerencsére maximálisan számíthattunk a nagyszülőkre is. Soha, egyetlen pillanatban sem merült fel bennem, hogy valamit másképp kellene csinálnom, mint ahogy éppen teszem, mert amikor változtatni akartam volna, megtettem, és sokszor nem sikerült, de megtettem, amit a szívem és az agyam diktált.

Milyen az élet egy ekkora törpével, akit ráadásul Hende Mirának hívnak?

A nagyszülőknek mennyei boldogság. (Na jó, mikor hadakozás van a kajával, akkor nekik sem feltétlenül az.) Lelkesen jönnek érte, viszik sétálni, biciklizni, motorozni, galambokat nézni. Együtt veteményeznek, öntöznek, nézik a kertben a kis szökőkutat, hintáznak, építőkockáznak és homokoznak. Ez a kis ember ott van mindenhol, benne a teendők sűrűjében, és minden szertefölött érdekli, hogy rotyog az ebéd, hol megy az autó, a motor, és mi történik, ha megnyomja az adott gombot a billentyűzeten. Hihetetlenül tud koncentrálni, ilyenkor ráncolja a homlokát, vagy nagyokat nyög. Jó volna, ha le tudnám írni, milyen, amikor erősen figyelve olvas, vagy micsoda odafigyeléssel öntözi a virágokat. Aranyos akkor is, amikor babázik, pelenkázza, öleli őket, együtt fekszenek az ágyon, és be kell takarni őket. Millió apróság van, amiben megmutatkozik a bájossága, kedvessége, önfeledt rácsodálkozása, ragaszkodása. Nagyszülőnek lenni azért jó, mert ezekből a pillanatokból van sok. Nekünk, szülőknek nyilván más szerep jutott, a fentieken kívül mi még gondoskodunk a macerásabb területekről is. Igen, sokszor nehéz vele, és újra meg újra túl kell lépnünk aktuális korlátainkat (na jó, csak nekem), de hát ez egy ilyen történet. Azért azokat nehéz lenne überelni, mikor mondja kedvesen, hogy anya-aaanya, vagy odabújik, és átölel vagy megsimogatja a hajam. Rossz látni, ahogy az alvásnál kínlódik, nyugtalankodik (és csinálni is vele, persze), de a szeretetteli, kedves lényét, na meg a huncutságát nagyon jó. A mérleg nyelve meg hol ide, hol oda csúszik. :)

Felkerültek az őszi képek.

Itt megtalálhatóak.

A mostani ősz egy viszonylag nyugodtabb időszakunk volt. Ezután az embert próbáló nyár után végre tudjuk élvezni is, hogy van egy gyerekünk. Az altatás nagyságrendekkel könnyebb vele, nyugodtabban is alszik. Egyre okosabb, értelmesebb, ügyesebb, a mozgása egyre magabiztosabb. Már lehet vele jókat játszani, bohóckodni. Ha az őszre leginkább jellemző dolgokat kellene kiemelnem, akkor a zajok folyamatos jelzését mondanám (ujjfeltartással), és azt, hogy folyton az ugatás utánozza, ezzel is jelez nekünk, de persze ezt is kifejtem mindjárt.

Mozgás:

A szeptember környékén imádta tologatni a játék babakocsiját, és a szennyestartóját. Pont kényelmesek voltak arra, hogy kicsit megkapaszkodjon bennük, és mindenféle cuccokat is lehetett hajigálni beléjük. Aztán októberben már szaladt, és természetesen hétről hétre egyre ügyesebb, stabilabb.

Beszéd:

Október körül szerette mondogatni, hogy „tyityo”. Sokszor ez azt jelentette, hogy szeretné azt, amire éppen rámutat.

Amúgy rájöttünk, hogy szerinte nemcsak a kutya ugat. Egész pontosan úgy működik a dolog, hogy ha élőlényt lát, akár élőben, fényképen, vagy tévében, és nem tudja emberként beazonosítani (pl. csuklyától nem látszik az arca vagy rajzfilmfigura), akkor utánozza a kutyaugatást (hü-hü). De hallás alapján csak akkor „ugat,” ha kutyaugatást hall, vagy kutyát emlegetünk. Amúgy nagyon változatosan, hangosan és sokat beszél, a maga kis nyelvén. Mutatja a mondókákat, a kerekecske-gombocskát, csip-csip-csókát nagyon szereti.

Alvás:                 

Szeptembertől szerencsére elmondható az, hogy elmúlt az a borzasztó nyugtalanság, ami három hónapos kora óta jellemző volt, a nappali altatásokra mindenképp, de sokszor az estiekre is. Mintha egyik napról a másikra megnyugodott volna, és persze csak bízhatunk benne, hogy ez – hacsak nincs valami különösebb dolog – így is marad. Igaz, hogy ölben, de akár pár perc alatt elalszik, nyugodtan, csitítgatás és egyebek nélkül. Ha minden oké, simán le lehet tenni a kiságyba, és nyugodtan alszik. Persze nem ritka, hogy nem minden oké, vannak időszakok, mikor nehezebb letenni aludni, jobban igényli a testi kontaktust, de ez már így vállalható. Elég sokat kellett sakkozni azzal, hogy egyszer aludjon napközben vagy kétszer, mert pont a kettő között lett volna jó, de ősz végére már beálltunk az egyszeri, délutáni alvásra.

Azért sajna vannak olyan időszakaink is, amikor éjjel vagy többször megébred, vagy órákig nem alszik vissza, esetleg csak ölben szuszókál. Ezekben nincs rendszer, vannak, elmúlnak, aztán újra előjönnek. Azért azt jobban szeretjük, ha egyben 12-13 óráig húzza a lóbőrt.

Evés:

Az ősz végére elmondható, hogy a darabos ételeket kis falatokban ügyesen megeszi, de csak kézből. Ami kanálból jön, azt küldi le egyszerre, és ebből vannak balesetek. Még mindig le kell foglalni evésnél, de már nincs az a cirkusz, ami eddig, csak ha fáradt.

Amúgy ha mi eszünk, abból természetesen neki is kell falatoznia, de ugyanabból a szelet kenyérből, amit mondjuk éppen eszünk, másik nem feltétlenül jó. Ügyesen elcsipeget ilyenkor a kezével, akár tányérból is (persze tiszta kosz utána minden), néha betalál a kanállal is. Vagy ha épp dolga van akkor, amikor a többiek esznek, akkor mindig jön, tátja a száját, és megy vissza játszani.

Mit szeret játszani:

Még mindig nagyon szeret ki- és bepakolni, játékokat, frissen mosott (azaz vizes), valamint a már leszedett és összehajtogatott ruhákat egyaránt. Óriási az érdeklődés aziránt, mi fő a tűzhelyen, mert azt mindig meg kell vizsgálni (ölben). Ő maga is szívesen főz, egy kanállal és egy pohárral vagy kis tálkával sokáig elvan. Időnként szeret olvasni is.

szeptember: nagy öröm a felmosás. Nagy-nagy boldogságot tud okozni a vödör vagy felmosófa látványa. Ha nincs hideg, akkor anya megengedi, hogy a kisasszonynak derékig vizes legyen a ruhája, utána persze garantált a ruhacsere.

október: kedvenc tárgy továbbra is a kulcscsomó és a telefon. Húzza a kezünket, hogy üljünk vele a számítógép elé, ezt általában nem tesszük meg neki, ilyenkor nagyon hisztizik. Mostanában rákapott arra, hogy nézegeti magát a tükörben, próbálgatja, hogy viselkedik a tükörképe.

november: gyűjti a kavicsokat, zsebben, babakocsiban és babaszájban is találkozunk velük. Nagy öröm a sarazás, kézzel-lábbal tapicskolás benne. Kaptunk egy doboz legót, napokig szinte csak azzal játszott, először csak pakolgatta, aztán elkezdte összeilleszteni a darabokat.

Akarat:

Továbbra is nagyon határozott elképzelései vannak arról, mit szeretne éppen. Az esetek túlnyomó többségében megelégszik azzal, ha csak egy keveset játszunk olyat, amit ő szeretne. (Például megnézzük, mi van a hűtőszekrényben, de hamarosan be is csukjuk). Esetleg odakap még, vagy látszik rajta, hogy nem tetszik neki, hogy abba kell hagyni, de aztán elfogadja, hogy most ez van. (Ha elkezdi kipakolni a konyhaszekrényt, együtt visszapakolunk, megbeszéljük, hogy ezeknek a szekrényben a helyük. Hát, ha olyan van, bizony jópárszor vissza kell rakni ugyanazt a helyére, de aztán feladja, és mással kezd játszani.) Persze van néha toporzékolás, meg egy-két krokodilkönny, de az még belefér ugyebár. Ha fáradt, álmos, akkor nehezebben ért.

Egyéb:

Nagy szó, hogy elkezdett barátkozni a hangokkal, zajokkal. Sokszor felemeli a mutatóujját, amikor zajt hall. (Altatás közben mindig.) 15 hónaposan fordult elő először az, hogy nem állt neki sírni, amikor a turmixgép hangját meghallotta.

Ha fésülködünk, neki is fésülködnie kell. Ha karba tesszük magunk előtt a kezünket, előfordul, hogy ő utánozni kezdi. Ha nagyot fúj valaki előtte, akkor ő is elkezd fújni, cumival is akár. Ez altatás közben kevésbé szórakoztató tud lenni.

Izgalmas nyár volt, megtanultunk járni, küszködtünk betegséggel, hőséggel, és természetesen az elalvással is, sokat pancsikoltunk a melegben, volt részünk egy csillagos ötös nyaralásban, kijött sok fogacska, és rendületlenül ismerkedtünk a világgal.

Mozgás:

13 hónaposan ügyesen, stabilan mozog, ha mászásról, felállásról, leülésről van szó. Ha fogjuk a két kezét, szorgosan rakosgatja a lábait egymás után, néha szinte szalad, vagy hirtelen irányt változtat, hogy alig lehet követni. Szeret átbújkálni alattunk, vagy székek, hasonló tárgyak alatt. Előfordul, hogy kapaszkodás nélkül egyet-kettőt lép, de nagyon nem erőlteti a dolgot. Négykézláb a legbiztosabb.

Beszéd:

Már nagyon sokfélét mond, de nem vagyunk benne biztosak, hogy a szavak mögött konkrét jelentés is van. Baba, Ede, aggya, gágá, te-te, ana szerepel a teljesség igénye nélkül a repertoárban. De egész nap beszél, hangot ad tetszésének vagy nemtetszésének, nem rejti véka alá a véleményét, és ez hangerőben is megmutatkozik.

Evés:

Reggel, este tápszer, napközben pépek, jobb napokon darabos kaják között kenyér (nagyon szereti), kölesgolyó, fagyitölcsér, villával tört krumpli, egyelőre itt tartunk. Bár a gyomrával nincs gond, ügyesen eszik, nem válogatós, az etetést néha erőteljesen megnehezíti az, hogy lekössük a figyelmét. A vacsora a legvészesebb, amikor már nagyon fáradt. Kész szórakoztató iparág épült már itthon erre. Aki azt mondja, a gyerek evés közben ne játsszon, üzenjük neki, hogy lehet az alanyon tesztelni az elméletet. :)

Alvás:

Május közepétől nehéz, kínlódós időszak a már sokszor említett nyugtalansággal, és pihenni nem tudással. Nagyon sok este órákat fent volt, de otthagyni nem lehetett. A nem ringatva, és nem órákon át alszunk el projektet még nem adtuk fel, vannak reményre okot adó jelek, de semmi látványos. Miután odáig eljutottunk, hogy alvásnál fekve elvolt magában, aztán egy idő után elaludt (ami nálunk a csodával volt határos), de persze úgy, hogy egyikünk mellette ült, jött egy csúnya betegség, és fel kellett adni az egészet. (Előtte a hőséggel jártunk így.) De amióta megszületett, felépült a mamiék szomszédságában egy ház, felújították az egyik emeleten lévő lakást és a ház előtti járdát, valamint tudatosodott bennünk az, hogy valaki mindig füvet nyír, vagy éppenséggel a ház előtt dudál, ha alszik (vagy altatás alatt van) a gyermek.

Akaratpróbák:

Megérti, ha valamit nem szabad, és általában figyelembe is veszi. Ha nyűgös, fáradt, olyankor nehezebben ért, sokszor hiszti van ilyenkor. 13 hónaposan már elkezdi feszegetni a határokat, beveti csábos mosolyát vagy hangerejét, ha meg akar szerezni valamit. Vagy csak feszülten figyel, mit lépünk arra, ha továbbra is tilosban jár. Vannak nagyon anyás időszakok, meg olyanok is, amikor állandóan ővele kell foglalkozni valakinek (esetleg mindenkinek), de sokszor van olyan is, hogy eljátszogat az ember közelében anélkül, hogy külön figyelmet követelne.

Élmények:

Megvolt az első nyaralás, egy hetet töltöttünk rokonoknál. Irtóra élvezte, jókat aludt a jó levegőn, jókedvű és barátságos volt mindenkivel. többször kirándultunk vele, hihetetlenül lekötötte és lenyűgözte a sok látnivaló, nagyokat nevetett, és folyton figyelt. A Balatonban is fürdött, szerencsére a strandon kialakítottak egy partszakaszt, ahol apróságok is pancsolhatnak. Némi helyzetfelmérés (és kapaszkodás) után birtokba vette a vizet, négykézláb haladt előre szélsebesen a habokban, ismerkedett a homok fogásával, és nagyokat kurjangatott közben.

Egyéb:

Szereti laza csuklómozdulattal a földre küldeni a tárgyakat, ha nem esik le, akkor addig igazítja, amíg végre eltakarítja az útból a szóban forgó dolgot. Persze, mindig van valaki, aki felveszi, és odaadja neki. (Lehet, hogy nem kéne.)

Egy évvel ezelőtt kíváncsian vártuk, mikor jön világra ez a kis tünemény, és alig vártuk, hogy a megismerkedhessünk vele, meglássuk, ki is költözött a családunkba. Azóta nagyjából már kirajzolódtak a főbb irányvonalak, és mindezt gazdagítja az az ezer apró kis részlet, ami ennek a kis embernek az egyéniségét tükrözi. Megpróbáltam minél több ilyet összegyűjteni.

- Kicsi lányunk esetében legelőször is adott ugye egy jó nagy adag energia, amivel gazdálkodni lehet, és ami miatt néha azt gondolná az ember, hogy egy duracell-nyuszival van dolga, nem egy babával. Ehhez jön az a bizonyos vehemencia, amivel a világ dolgai felé fordul, hogy késlekedés nélkül minél részletesebben megismerhesse a legapróbb részletekig. Hihetetlen az a sok dolog, amit egy nap el kell végeznie, az a sok tárgy, amit meg kell neki kóstolni, kapirgálni, ütéstesztjét elvégezni, szétcincálni, és egyéb módon megvizsgálni. És ezzel párhuzamosan fejleszteni a koncentráló képességét, amit erőteljes homlokráncolás, jellegzetes szájformálás és nyögés vagy lihegésszerű hang kísér. És persze ez az energiafolyam néha kiömlik medréből, és ilyenkor parttalanul folyna tovább, ha szülők be nem vetnék minden tekintélyüket és akaraterejüket, hogy ezt megakadályozzák. De azért mindannyian ismerjük a mondást a kicsi borsról... Bizony szülői törekvés ide vagy oda, kénytelenek vagyunk elfogadni, hogy ő olyan baba, aki csak ölben tud elaludni, a kívánalmakkal és próbálkozásokkal ellentétben.

- Etetés közben folyamatosan le kell kötni a figyelmét, e tevékenység köré komoly szórakoztatóipar épült, melynek elemeit rendkívül dinamikusan frissíteni kell, folyamatosan trenírozva a kiszolgáló (néha két, kritikus esetben három főből álló) személyzet kreativitását, eszköztárát. Amúgy az elfogyasztott ételfajták számára és a mennyiségre eddig nem volt panasz, és nem érinti érzékenyen az sem a táplálandó alanyt, ha kicsit csúszik az evés ideje Néha sikeresen megbirkózik a könnyebben rágható, darabos kajákkal, néha a zéró tolerancia elvét érvényesíti velük szemben.

Bámulatos az a mód, ahogy az őt körülvevő családtagokat ellátja feladatokkal, amelyek mind arra irányulnak, hogy ővele foglalkozzanak. Tudjuk, hogy kiváltságos helyzetben van, első gyerek, sőt első unoka mindkét ágon, a bánásmód is ennek megfelelő, sok ember veszi körül, akik figyelnek is rá. És ő teljes mértékben tisztában van a helyzetével, és él is a lehetőségekkel, amiket ez kínál. Úgy tud például ülni az ember ölében, vagy a babakocsiban, mint egy kis basa, aki megtisztel minket azzal, hogy foghatjuk, vagy sétáltathatjuk.

- Rendkívül ügyesen és önállóan közlekedik a lakásban, és megérti, mit szabad és mit nem, ezt általában be is tartja. Eddig még nem mutatott destruktív hajlamokat.

- Nagyon határozottan tudja képviselni az álláspontját, az akarata már régen elkezdett megmutatkozni. Már újszülött korában sem volt hajlandó megcsinálni azt, amihez nem volt kedve. Ha ő nem akar enni vagy inni, akkor nem is fog, ha a fene fenét eszik is, jó szorosan összezárja a száját, és kész, lehet próbálkozni. (Ez alapból persze nem baj, de vannak speciális esetek, amikor jól jött volna némi rábeszélhetőség.)

- Igazi kis hölggyel van dolgunk, aki a már említett energiaadag és elevenség mellett előszeretettel veti be bájos mosolyát, bújik a családtagokhoz, és vannak kifejezetten nőies mozdulatai, kéztartásai.

- Néha egész nap be nem áll a szája, folyamatosan beszél, kiabál az ő saját nyelvén.

- Amellett, hogy nagyon érdeklődő, és mindent alaposan megszemlél, az idegen emberekkel és szituációkkal távolságtartó. Kell neki egy kis idő, amíg elengedi magát (és az őt tartó szülő pulóverét), hogy aztán teljes mértékben belevesse magát a szórakozásba. Viszont nagyon szívesen rákacag vadidegenkre az utcán, vagy a boltban.

- A zajok egészen apró korától nagyon zavarják, akár az erős fény, fél mindentől, ami hangos, hajszárítótól, turmixgéptől, borotvától. A zenét viszont nagyon szereti, táncolni, mosolyogni kezd, ha muzsikát hall.

- Imádja a vizet, legyen az esti fürdőzés, vagy locsi-pocsi a melegben az udvaron, természetesen a saját medencéjében.

- Említést kell tenni a cumiról, ami azok közé a dolgok közé tartozik, amit eredetileg nem terveztünk neki adni, de aztán máshogy alakult. Szóval, a cumi a legnagyobb becsben tartott kincsek egyike, nélküle nem lehet elindulni sehová, és az alváshoz is nélkülözhetetlen. Hihetetlen erővel tudja szívni a cumit, volt már olyan, hogy ki sem tudtuk venni a szájából. Nagyon meg kell becsülni, ha valakinek felajánlja.

- Szeret autóban vagy babakocsiban utazni, de már rég nem alszik el ilyenkor, vagy legalábbis nagyon ritkán, a sok látnivaló nem hagyja elszenderedni. Bár nagyon szereti a nagyszüleit, és gyakran látja őket, az altatáshoz mégis csak a szüleit fogadja el. Elalváskor sokszor küzd hosszan, hogy a szemeit nehogy lecsukja, illetve ha ez megtörténik, ki is nyitja gyorsan. Egészen apró momentumok meg tudják zavarni az elalvásban. Ha végre elaludt, lábujjhegyen kell járni-kelni a lakásban (ez is amolyan „ez van” kategória, máshogy szerettük volna), de a kívülről jövő hangokra nincs hatásunk. Viszonylag rövideket szokott aludni, ha minden optimálisan összejön, akkor egy és negyed órát. Az, hogy ezeket mikor ejti meg, sokkal előre nem sejthető. Ha nagyon jó időszaka van, megmutatja, hogy tud ő igazán jókat is aludni, de ezek sokáig nem szoktak tartani.

-Nagyon jó fej, ezt elfogultság nélkül állíthatom, mint ahogy azt is, hogy formás, szép baba. Nagyon ragaszkodó, kiegyensúlyozott, már amikor nem nyűgös persze. :) Nagyon sok dolog van, amiket nem is lehet igazán jól leírni. Például a kedves hangját, a nagy sóhajokat, amiket kiereszt, amikor elaludt, a nevető, huncut szemét, az életvidámságát, amikor bohóckodik, produkálja magát, egész lényéből fakadó bájosságát, mikor dolgozik valamin, figyel, vagy az ügyes mozdulatait. Vagy mikor nagy mikor nagy buborékokat fúj a nyálából, mikor elmélyülten rágcsálja a kiságy szélét, mikor rácsodálkozik valamire, vagy nagyot kacag séta közben, mert annyira megtetszett neki valami, és a tüsszentések, amik után mindig nevet.

Tény és való, hogy néha (gyakran) fel kell hozzá kötni a gatyát, és több figyelmet igényel, mint egyes szakkönyvek babái, és nem kifejezetten „trenírozható”. De nagyon jó látni, ahogy fejlődik, okosságban, ügyességben sosem hagyott kívánnivalót maga után. És már most olyan aranyos és egyéni dolgai vannak, hogy nagyon sok örömet tud a környezetének okozni. Bízzunk benne, hogy minél többet lesznek túlsúlyban a boldog, szívet melengető pillanatok.

Isten éltessen, Mira!

Elérkezett az önállósodás újabb szakasza, nagy mérföldkő ez az időszak egy baba életében. Egyre ügyesebben tud mozogni, helyet változtatni, és már nincs olyan messze attól sem, hogy egyedül járni tudjon. Nagy áttörés volt, amikor már tudott kúszni, valamint magától felülni. Innentől kezdve aztán elkezdte lelkesen birtokba venni a környezetét.

Elég nagy teret hagyunk neki, gyakorlatilag akadálytalanul közlekedhet a lakásban, persze úgy, hogy mindig szem előtt legyen, és a veszélyes dolgokat elpakoljuk előle. Ő pedig nem rest ezt kihasználni, ezerrel mászik mindenfelé négykézláb, mindent megnéz, megkóstol, kipakol, fecnikre tépked, és a többi, ami belefér.

Bár nem akarunk neki mindent megtiltani, elég sokszor elhangzik nálunk az, hogy "nem szabad", mert elég sokmindenről elmondható, hogy nem a legideálisabb, ha egy baba szájában köt ki. És hát ott a nagy kedvenc, az álldogálás. Sokszor negyedórákat elácsorog új képessége boldog tudatában, vagy sokszor egymás után azt gyakorolja, hogy kell felhúzózkodni, majd ügyesen, a térdeket behajlítva leülni.

Önállósodása abban is látszik, hogy már nem kifejezetten ott akar lenni, ahol anya van. Eddig mindig arrafelé kúszott, amerre én voltam, most elég egy gyors pillantás, megvagyok-e, aztán spuri a lakás másik felébe. Viszont az a pillantás rendkívül fontos. Nagyon anyás ugyanis, ha kikerülök a látóteréből, sokszor nagy a sírás-rívás. Érdekes, hogy napközben többet látja a mamit, mint apát, apához mégis egy fokkal erősebben kötődik (szegény maminak nincs része az éjszakai kötődéserősítő feladatok teljesítésében).

Látszik, ahogy egyre inkább kinyílik az értelme. Például rájött arra, hogy a cumisüvegből gyorsabban jóllakhat, mint a szopival. Először csak a szopi alatt sandítgatott oda a cumisüveghez, mikor kapja már meg végre. Aztán nekilátott ezerrel bojkottálni a szoptatást. Így hát a saját testi épségem érdekében pár heti próbálkozás után feladtam a dolgot, úgyhogy Kicsibab szoptatása élt tíz hónapot, nyugodjék békében... Úgy látszik, egy önállósodó nagylánynak nincs szüksége szopira. Aztán: rájött, hogy az étellel kiválóan lehet gargalizálni, vissza lehet köpködni, és kézzel folytatni tovább az ismerkedést az étel textúrájával. Nagyon jól lehet rajzolgatni, gyurmázni vele, belecsapkodni, összeragacsozni vele az etetőszéket, a babaarcot, kezet, hajat. De azért amennyire lehetséges, ennek gátat vetünk, úgyhogy egyelőre nagy szokás nem lett belőle. Ha álmos, nehezebb dolgunk van.

Sokat altattuk ölben, mert akkor ez volt a legjobb megoldás, de mire csillapodott a nyugtalansága, arra is rájött, hogy ölben lenni jó, és éjszakánként elkezdett órákig fent lenni, mert tudta, hogy ölben próbáljuk majd elaltatni. (Ez az én véleményem, apa szerint ebben nem volt szándékosság.) Bízzunk benne, hogy majd azt is realizálja, hogy elaludni máshogy is lehet, mert most ezzel próbálkozunk, de ehhez az is kell, hogy mi magunk kitartsunk.

Napról napra ügyesedik, és büszkén gyakorolja új képességeit, rendületlen kitartással. Hihetetlenül le tudják nyűgözni bizonyos események, például a labda pattogás, ha esik az eső, vagy valami érdekes hangot hall. És egész nap, megállíthatatlanul mondja a magáét. Kíváncsi vagyok, mi lesz majd, ha egyszer meg is értjük...

Amikor még a pocakban volt, tudtam, hogy minden egyszerűbb, mint majd akkor lesz, ha már megszületett. Ezt annak dacára tudtam, hogy kétségkívül nem a legkényelmesebb ilyenkor az embernek a saját testében lenni, osztozva a kis magzattal, aki már itt kiharcolja magának az első helyet. De ha én eszek, akkor ő is jóllakik, nem kell pelenkázni, az orrát porszívózni, amikor kedve szottyan rá, alszik, vagy ha úgy gondolja, figyelget a pocakban.

Előzetesen én úgy gondoltam, a legtöbb macera valószínűleg az etetéssel lesz. Rögtön az elején meg kell tanulnunk enni, nincs kecmec, nem babra megy a játék. El sem tudtam képzelni, milyen lesz majd pár óránként szoptatni, éjjel hogy fogok felébredni, ha etetni kell. Aztán ha már ügyesen szopizunk, lassan jönnek az új ízek, új ételek, pempőzgetés, mit eszik meg, eszik-e eleget, mikor eszik már darabosat, és a többi. Tudom, hogy még a legtöbb kaland előttünk áll, de azt elmondhatom, hogy evés-ügyben eddig sokkal jobbak voltunk, mint amire számítottam (természetesen ez inkább a kisasszony érdeme). Persze, nekünk is megvoltak a szokásos kínlódásaink, és holtbiztos, hogy még lesznek is, de eddig nagyon elégedett vagyok a kis hölggyel. (Az mindenesetre már most körvonalazódni látszik, hogy komoly energiát kell majd abba fektetnünk, hogy a figyelmét lekössük evés közben.) Mindig is ügyesen szopizott, megajándékozott azzal a képességével, hogy nagyosan, öt alkalomra elosztva fogyasztotta el a napi adagját, mindezt a megfelelő tempóban tette. Igaz, hogy a darabos ételek ismerkedésével elég lassan haladunk, de úgy gondolom, semmiről nem késtünk még le. Egyelőre viszonylag sokféle ételt elfogad, és kajálás közben nyitja szépen a kis fióka a száját, ahogy kell.

Na jó, mint ahogy írtam, az éjszakai felkelésektől is paráztam, aki ismer, tudja, nem alaptalanul... De azt álmomban sem gondoltam, hogy az altatás ennyire kemény dió lesz. Igaz, hogy igyekeztünk már egy milliméteres korától odafigyelni a nyugodt körülményekre, rendszerességre, kiszámíthatóságra, és a többi hasonlóra, de nekünk egy olyan eleven, a környezete után hihetetlenül érdeklődő gyereket dobott a gép, aki - hogy finoman fogalmazzak - nem nagy lehetőségeket lát a pihenésben. Ha valami ráadásul még nyugtalanítja is, akár fogzás, akár valamilyen új tudomány a repertoárjában, utolsó erejével is küzd az elalvás ellen.

"Úgy érzem, elszáguld mellettem az élet."

Így hát a kevéssé tapasztalt szülők altatni tanulnak. Már előzetesen elolvastak (pontosabban anya elolvasott) mindent az altatásról, tudják az elméletet. De mindenekelőtt azt a bölcsességet miszerint az elmélet és a gyakorlat között elméletileg nincs különbség, gyakorlatilag meg van. (Ez már önmagában sokkal fontosabb, mint maguk az elméletek.) Már csak azért is, mert az egyik tábor éppen pont az ellenkezőjét ajánlja, mint a másik, és valószínűleg mind nagyon okos, és komoly tapasztalattal rendelkező szakemberek lehetnek. Így hát a már említett - már nem annyira hamvasan, de azért még  fiatal - pár folytatja tovább a szülővé érlelődést, igyekszik megtalálni azokat a megoldásokat, amik a legközelebb állnak hozzá, leginkább passzolnak a gyermek működéséhez, valamint az aktuális helyzethez. Nem vagyok híve annak, hogy az éjszakák átalvása érdekében "törjük be" a gyereket, mert mélyen hiszek benne, hogy nyugtalanságának, sírásának mindig oka van. Az, hogy hosszabb ideig sírni hagyjuk, csak mint legvégső eshetőség szerepel az eszköztárunkban. De mindamellett, hogy szeretnénk, ha érezné, hogy számíthat ránk, reagálunk a jelzéseire - aminek fontosságát sok, általam elismert gyerekpszichológus hangsúlyozza, - szeretnénk, ha a kiságyában aludna el, és adott esetben meg tudná nyugtatni magát, mellőzve a hosszú és fárasztó altatási procedúrákat. Próbáljuk megtalálni az adott pillanatban azokat a megoldásokat, amik a szívünknek és az eszünknek is egyaránt tetszenek. Amikor úgy éreztük, hogy az a legjobb megoldás, akkor ölben, ringatva, énekelve, vagy akár hordozókendőben altattuk el. Amikor elérkezettnek láttuk az időt, akkor elkezdtük "megtanítani" a kiságyban elaludni. (Ez úgy néz ki, hogy ha alváshoz készülődve lenyugtattuk, akkor tesszük be a kiságyba, ott próbáljuk megnyugtatni, ha kell. Ha sír, kivesszük, de ha megnyugodott, újra visszakerül a kiságyba.) Hosszú, fizikailag és idegileg időnként elég fárasztó, sőt néha kínkeserves folyamat ez, időnként van egyféle egyet előre, kettőt hátra érzése az embernek, biztosan azért is, mivel most egy viszonylag nyugtalan periódusa zajlik közös életünknek.

Van időnként olyan érzésem, hogy nem is olyan egyszerű neki a saját bőrében lenni. Bizony előfordul, hogy amit szeretne, és amit a szükségletei, igényei, lehetőségei diktálnának, nincsenek összhangban egymással. Még nem lát bizonyos összefüggéseket, például, ha fáradt vagyok, akkor ha nem szedem szét a kiságyat (értsd rácsvédőt, lepedőt, matracot), és nem szórakoztatom folyamatosan mindenféle tornagyakorlatokkal magam, hanem inkább ráhagyatkozom álommanóra, akkor több, mint egy órát fogok aludni, és sokkal jobban érzem magam majd utána. És akkor még nem beszéltünk fogzásról, hőségről, a sok-sok információnak a feldolgozásáról, amit a környezetéről és állandóan változó önmagáról kap. Egy eleven gyerkőcnek ez még akkor is elég nagy feladat, ha biztonságos környezet veszi körül. Nekünk meg az a feladatunk, hogy őt ebben segítsük, amikor kell, nyugtatással, amikor kell, erőteljesebb ráhatással. Azaz hol ringatunk, és ölben altatunk, hol meg arra próbáljuk rávenni, hogy alvás helyett ne akarjon mindig felállni a kiságyban, mert nem annak az ideje van.

Úgy látszik, valahol mélyen, nagyon mélyen belénk van kódolva, hogy utódokat hagyjunk magunk után. Önként feladjuk nyugodt életünket, vállaljuk, hogy ki tudja, meddig nem lesz egy nyugodt nyaralásunk, éjszakánk, együtt nem mehetünk este hét után sehová, nem szakadhatunk ki jó darabig édes rabságunkból, mert mindig, minden nap, a napnak majdnem az összes órájában csemeténk rendelkezésére kell állnunk, mert szülők vagyunk. Talán csak érzések szintjén tudjuk megfogalmazni, miért jó, ha az embernek gyereke van, miért kell, hogy az embernek gyereke legyen. És leírhatatlanul élvezzük a kacagását, a huncutságot a szemében, vagy élvezettel nézzük, amikor éppen erősen próbálja agyilag feldolgozni, ami éppen történik, és csodáljuk azt az életszeretetet, kiapadhatatlan energiát, ami árad belőle. És valahol mélyen, nagyon mélyen, akár ésszel, akár szívvel, tudjuk, hogy ez az élet rendje.

A KÉPEK A NÉVADÓRÓL ITT TALÁLHATÓK

Utólag rájöttem, esélyem sem volt arra, hogy a most következő bejegyzés ne sikerüljön érzelgősre, gazdagon megrakva közhelyekkel. Ahogy majd erről szó is lesz, magam sem számítottam rá, hogy ilyen érzelmeket hoz fel bennem ez az ünnep, de voltak számomra erős pillanatok. Vállalom, hogy nagyon jó volt megélni ezeket az érzelgős perceket, és ezeknek a közhelyeknek a mély igazságát. (Úgy látszik, öregszik az ember. :) Kedves Olvasó! Fogadd sok szeretettel Kicsibab legújabb történetét, amelyben a kicsi lány hivatalosan is nevet kap.

Vannak alkalmak minden család életében, amik rendkívül fontosak, mi más ilyen lenne, mint egy gyermek érkezése. Hiszek az ünnepek, hagyományok erejében, ezért volt számomra fontos, hogy együtt ünnepeljük azt, hogy Mira is a családunkhoz csatlakozott. Megszokott módon ugye, erre való a keresztelő. De mi van akkor, ha a szülők nem biztosak benne, hogy vallásosan fogják nevelni csemetéjüket (esetleg valamelyikük abban biztos, hogy nem vallásosan fogja), és komolyan gondolják, hogy nem akarnak olyan fogadalmat tenni, amit valószínűleg nem tartanának be? Nos, hát ilyenkor van persze egy adag értetlenkedés a környezet részéről, elvégre neki is járna Isten áldása, dehát a világ, mint tudjuk, elég bonyolult.

Még jó, hogy létezik olyan, hogy névadó ünnepség. Ennek kiderítése, miszerint nem tűnt el az elmúlt idők során a süllyesztőben, nem is volt egyszerű feladat. Mivel pedig a helyi illetékesek nem voltak túl együttműködők, az egész csapat kénytelen volt Szombathelyre kocsizni a nagyjából fél órás ceremónia miatt. Sajnos a nélkülözhetetlen cumi otthon maradt, és ezt már az úton vettük észre, de ez a probléma is szerencsésen megoldódott, hála a Hende nagyszülőknek.

Talán mondhatom azt, hogy megérte Szombathelyre utazni emiatt. Tudtuk, hogy óvodások fognak műsort előadni a baba tiszteletére, de mikor azt elkezdték, szívből jövő, őszinte lelkesedésük teljesen levett minket a lábunkról, azt hiszem, a névadó anyuka nevében is mondhatom, hogy nem voltunk erre felkészülve. Odaadóan verseltek, mondókáztak, tekerték a rétest, rajzolták a csigavonalat, és énekeltek. Az külön megható volt, mikor átadták a virágokat nekünk, láthatóan kicsit zavarban is voltak, hogyan is kell az ilyesmit csinálni. A kis ünnepeltnek is nagyon tetszett a műsoruk. Mi annyira nem láthattuk, de a többiek mondták később, hogy végig nagyon figyelte az ovisokat, mosolygott, néha még picit táncolt is az ölemben. Az anyakönyvvezető néni beszéde alatt már felállt "az ott bemutatott gyermek", a végén pedig kitartóan ette a gallérját. Egyébként maga a ceremónia hasonló volt a polgári esküvőkéhez, még Névadó Emléklapot is kaptunk. Volt bevonulás, ezután jöttek az ovisok, tőlük kaptuk a virágot, majd következett az anyakönyvvezető ünnepi beszéde, az aláírások, a közös pezsgőzés a nagyszülőkkel, és a kivonulás az anyakönyvvezetővel. Ezen a szokásosnak nevezhető menetrenden, mint már említettem, az ovisok lelkesedése lendített nagyot.

Mire visszaértünk Sárvárra, már várt minket a finom ebéd, amit Mira egyik nagy rajongója, Veres papi kedves kollégája készített el. Azt mondhatom, tényleg nagyon finom volt az ebéd, és elegáns a kivitelezés, úgy tűnt, nem udvariasságból dicsérte mindenki. De a legjobb mégiscsak az ilyenkor, hogy alkalom adódik arra, hogy együtt lehessen a család, azok is, akik egyébként nagyon ritkán látják egymást. Van egy kis idő végre beszélgetni, mulatozni és ünnepelni. Mert a lényeg úgyis az volt, hogy  együtt legyünk, és megünnepeljük, hogy ez a kislány, akit már mindenki nagyon várt, megszületett. Meg hogy olyan szeretnivaló, amilyen, ezért persze mindannyian imádjuk és ajnározzuk. (Természetesen amúgy is mindig ő van a középpontban, de a mai napra ez hatványozottan igaz volt.) Mint az elején már azt említettem, úgy gondolom, hogy ez a kicsi lány igazán megérdemelte, hogy "hivatalosan" is bemutassuk a családnak, összegyűljünk az ő tiszteletére. Feltolulnak az emberben ilyenkor olyan érzések, amikre előzetesen nem is gondolt, de persze nagyon is a helyükön valók, csak valahogy a mindennapokban talán nincs úgy idő, helyzet megélni őket. Erősítik az összetartozást, a családi és a baráti kapcsolatokat azok a felemelő és megható pillanatok, amiket a névadó ünnepség kapcsán átélhettünk. Köszönjük, Mira, hogy eljöttél hozzánk, és hogy olyan vagy, amilyen!

Most pedig szeretném idézni a kedves névadó anyuka sorait:

"Tegnap délután Névadó Szülők lettünk!!! Nagyon jó érzés!!!!!
Megható és gyönyörű ünnepség, tuti hogy az összes képen könnybe úszó szemmel leszek látható! :)
Nagyon sok köszönet Ildinek és Robinak, hogy minket választottatok kicsi Mira névadóinak! Boldogok vagyunk, és igyekszünk a fogadalomnak eleget tenni!! :)!"

Végezetül pedig következzen az a két vers, amik az ebéd alatt hangzottak el:

Beney Zsuzsa: Anya dúdolja Azt kérdezed tőlem hogyan vártalak? Mint az éjszakára fölvirrad a nap, mint a délutánra jön az alkonyat, mint ha szellő jelzi a förgeteget- ezer pici jelből tudtam jöttödet. Mint tavaszi reggel a nap sugarát, fagyos téli este jégcsap illatát, mint az alma ízét, tejet, kenyeret- pedig nem is láttalak még, úgy ismertelek. Mint a fény az árnyat, záport a virág, mint patak a medrét, madarat az ág, mint sóhajos nyári éjjel a fák az eget- mindenkinél jobban téged így szerettelek.

Nagy Katalin: Egy pólyás meséli Amikor megszülettem, mindenki nagyon örült, csak én nem, mert régebben jó helyem volt anyukámnál. Egy burokban laktam anyukám hasában, a szíve közelében. Az egészben az volt a legjobb, hogy mindig hallottam a szíve dobogását. Mindent együtt csináltunk: anyukám evett és én is jóllaktam; ő szívta a friss levegőt, és nekem is jutott belőle. Csak kuporogtam, mint egy kifli és szunyókáltam, vagy éppen rugdalóztam, nyújtózkodtam. Ha kedvem támadt, akár fejre is állhattam, mert a burokban folyadék volt, így sohasem üthettem meg magam. Anyukám meg csak simogatta a hasát, annyira örült nekem, ha én tornáztam. Telt-múlt az idő, egyre nőttem, növekedtem; egyszer csak szűknek éreztem a rejtekhelyemet. Előbújtam.

De a világ, ahová érkeztem, nagyon furcsa volt! Zajos, fényes és hideg. Meglepődtem, megijedtem, ordítottam, ahogy a torkomon kifért. És csodálkoztam, mert addig sose sírtam, akkor meg egészen jól tudtam sírni. Apukám megdicsérte a hangomat, úgyhogy bőgtem tovább az ő kedvéért. De még azért is, mert az idegenek gorombáskodtak velem. Megfürdettek. Bepólyáztak. Méricskéltek. Mondták, hogy erős, fejlett gyerek vagyok, de én nem törődtem velük. Hiányzott valami, és félni kezdtem. Féltem, egyre csak féltem....

Aztán úgy pólyástól odatettek anyukám mellé. Úja hallottam a szívdobogását, megnyugodtam. És akkor történt valami, ami eddig még soha ... anyukám és apukám megpuszilt.

Azóta én is örülök, hogy megszülettem.

Négy újabb videóval szeretnénk örömet szerezni Hende Mira rajongótáborának, reméljük, feldobja kicsit a napjukat.

Itt apával nevetgél nagyjából hat hónaposan.

Ez a videó is nevetgélősen indul, itt nyolc hónapos volt.

Egy tornázós, szintén nyolc hónaposan...

Ez pedig apa műve, anya pedig bűnsegéd volt. (Igen, most már mi is tudjuk, hogy el kellett volna fordítani a telefont...)

Frissítettük a neten található kicsibabos képeket (volt, aki várta már, na :).

Kétféle csoportosításban találhatók:

Korosodva (azaz időrendben).

A torta szeletei (azaz témák szerint, itt kevesebb kép van, az előzőekből válogattunk).

Bár apa és anya az utóbbi időben nagyon fáradtak voltak már, mégis tartották magukat, hogy újra legyen igazi napirendem, egy idő után elfogadtam, és hálás vagyok ezért. Este fél kilenc felé fürdök (a szüleim szeretnék, ha ez kicsit korábban lenne), a pancsikolás után szopizok, és jó esetben alszom reggelig (néha meg kell kicsit nyugtatni, de újra el is alszom hamar). Reggel anya megetet, van úgy, hogy igazán fel sem ébredek ilyenkor, de néha már ébren várom a finom tejecskét. Szeretek délelőtt sokáig aludni, hiába, az alma nem esik messze a fájától. Ha felébredtem, akkor új ízeket kóstolgatok, háromnaponta kapok valami újat, amivel ismerkedhetek.

Egy óra felé ebédelek, jól esik a finom tejecske. Ezt már általában a maminál szoktam elfogyasztani, aki már alig várja, hogy délelőtt vagy dél felé odaérjünk hozzá. Vele szoktam sétálni is, ebéd után, ilyenkor egy minimálisat alszom. Délután még általában eszem valamit, gyümölcsöt vagy főzeléket, attól függ, mi volt a kaja délelőtt. Uzsonnára a szopit sokszor már otthon kapom, mert arra apa is hazaér. Estére már nagyon elfáradok, de ilyenkor már nem aludhatok hosszabbat, mert anyáéknak az a mániája, hogy inkább éjjel aludjak. Van úgy, hogy nehezen húzom ki a fürdésig és az esti evésig.

Hiába magyarázom, anya nem érti meg, hogy nem kell délután hosszabbat aludni, elég az a fél-háromnegyed óra is, de azért este jól esne egy kis alvás, és inkább éjjel lennék fent pár órácskát. Hát, ebben nem értünk egyet, és én mindent megteszek, hogy az akaratomat érvényesítsem, de hát ők ketten vannak az egy kicsi ellen.

Van úgy, hogy éjszaka felsírok, de általában könnyen visszaalszom. Sajnos néha keservesen sírok (azt senki nem mondta nekem, hogy ilyen sok fogat kell növesztenem), ilyenkor ölben sem nyugszom meg. A szüleim folyton azzal jöttek, hogy éjszaka aludni kell, hosszas gondolkodás - úgy két hónap - után úgy döntöttem, kipróbálom. A hónap utolsó harmadában elkezdtem éjszakánként aludni. Egyébként az alvás tök uncsi, nem szoktam iyenre pazarolni az időmet. Még mindig jobb sírdogálni, mint akármiről is lemaradni.

Nálam a szopizás nem tréfadolog, erősen kieresztem a hangom, de most már csak akkor, ha látom, hogy készülődik valami. Ki tudja, ha nem szólok, lehet, hogy más kap belőle, jobb az ilyet egyértelműen tisztázni. Sokszor jól megragadom az anya ruháját, és húzom magam felé, ugyan ki bírja kivárni azokat a hosszú másodperceket, amíg elrendezi a dolgokat. Szopi közben aztán lehet tovább szorítani a pólóját, nézegetni, milyen szép színes a pulcsija. A kezemet néha a magasba tartom, vagy nemes egyszerűséggel püfölöm az anyát, esetleg megfogom a kezét. 

Ha már nem vagyok farkaséhes, sokszor győz a kíváncsiság, bármi történik, azt meg kell néznem, néha annyira kifordítom magam, hogy anya alig tud megtartani. Legalább mindketten ügyesedünk. Ilyenkor nagyon szeretem a hátamat C betűbe feszíteni, és fejjel lefelé nézegetni, bár még egy denevérrel sem találkoztam.

A kedvencem a sütőtök, az alma és a barack, a spenótot és a csirkemellhusit is szeretem, a sárgarépámból, krumplimból bárkinek szívesen adok, a cukkiniadagomat pedig teljes egészében meg is ehetitek. De a lényeg a szopi, ha az adagomat megkapom, a világ mindjárt sokkal szebb. Néha egy kis tápszer is jöhet desszertnek.

Nagyon szeretek autózni, sokszor pár perc alatt elalszom, ha megyünk valahová. Sétálni is imádok, de azt nem szeretem, ha nem láthatok mindent, ha nem alszom, ülve szeretek a babakocsiban lenni. A zajokkal nem mindig vagyok jóban, akár apró nesztől is fel tudok ébredni, ha végre elaludtam.

Szeretem, ha anya harapdálja az ujjaimat, meg ha a nyakamat vagy az oldalamat csiklandozza, ilyenkor nagyokat kacagok. Hihetetlen érdeklődéssel fordulok a világ dolgai felé, folyamatosan fejlesztem a környezetemben levők reflexeit. Hosszú, göndör szempillát növesztettem, jól megy a sűrű, selymes, szöszke hajamhoz.

Eddig is tudtam forgolászni - hasról hátra és fordítva -, de nyolc hónapos koromra éreztem rá ennek az ízére. Hátrafelé kiválóan közlekedem, és oldalra gurulva is. Szeretnék üldögélni, és úgy játszani, ha nagyritkán megengedik, teljesen odavagyok az örömtől, de még magamtól nem tudok ilyet, mindig elburulnék, ha hagynák. Ha van kedvem, szoktam rúdtáncolni, megfogom a két kezemmel az olvasólámpa két rúdját, és hosszú másodpercekig egyedül álldogálok.

Változó, hogy mikor milyen kedvem van. Van úgy, hogy szinte egész nap kacarászok, vagy eljátszom egyedül is sokáig. De vannak nagyon hangos napjaim is, ilyenkor sehogyan sem jó. Anya azt mondja, ezzel sokan vannak így. Ha olyanom van, sokat bohóckodok, fura hangokat adok ki, bugyborékolok, gargalizálok, berregek, a kibújt két fogacskámat próbálgatom (látnátok az összekarcolt cumimat), elszórakoztatom magam. 

Nagyon érdekelnek a gombok, cipzárak, kallantyúk, madzagok, a telefon, az egér, és a hasonló, apró kütyümütyük. De azért a cumi még mindig az első helyen van. Az ujjaimmal felszedegetem az apró szöszmöszöket, hajszálakat.

Nagyon ragaszkodom a szeretteimhez, nagyon megörülök nekik, szívesen belemarkolok a hajukba, megfogom az arcukat, és már a pusziadással is próbálkozom. Ha vendég jön hozzánk, felélénkülök, jól megnézem magamnak. De azért apánál vagy anyánál lenni a legbiztonságosabb.

Azt mondják, egy gyermek nevelése során vannak egyszerűbb és nehezebb időszakok. Nos, ha választani kellene, nem a hatodik hónap lenne a kedvenc. És most itt nem panaszáradat fog következni, mert ahogy mondani szokás, ez az élet rendje, mindezzel tisztában voltunk, önként (és dalolva?) vállaltuk.

Csak hát a történeti hűség megkívánja, hogy említést tegyünk a meginduló fogzásról, a keservesen és fülsiketítően hajnalig végigüvöltött éjszakáról, aminek a totális beájulás vetett véget, mikor a maradék erő is elfogyott (ilyenből persze több is volt), az összes altatási módszer teljes csődje után. Aztán a sakkozásról, mire nagy nehezen összeraktuk a koktélt, amely elemeinek együttes alkalmazásával elértük, hogy aludjon az a gyerek. Aztán mire ez kialakult volna, mire végre tudott pihenni, teljesen eltolódott a napi ciklusa, és nappal aludta ki magát. A házasságunk ekkor felvett egy egyfajta távkapcsolat jelleget, enyhe túlzással napi kétszer egy órát (jó esetben kettőt) láttuk egymást, mikor műszakot cseréltünk, elmeséltük a másiknak, mi történt az elmúlt órákban, és spuri aludni. Először vártunk, hátha helyrerázódik, de ugye, akkor kevesebb kalandról lehetne beszámolni. Úgyhogy jött a keltegetés. Aki próbált már fáradt, mélyen alvó gyereket pár óra alvás után felébresztgetni, az tudja, miről beszélek. Körülbelül egy hónap után kezdett először az lenni, hogy éjjel mindhárman átaludtunk egy éjszakát.

Úgyhogy az ember miután minden tőle telhetőt megtett, levon bizonyos következtetéseket, és igyekszik hozzászokni dolgokhoz. Megtapasztal néhány közhelyes igazságot. Tényleg kibírja, ha kell (a Nagy Lebovsky óta tudjuk, hogy "mert a Töki kibírja"). Szülőként (és nagyszülőként, :-) kénytelen összekapni magát, felkötni a gatyaszárat, és egy szinttel feljebb lépni, mert ez már a következő pálya a játékban. Bizonyos szintig tényleg elfelejtheti a saját életét, mert valahol a háttérben mindig ott van az a csöppség, aki valójában mozgatja a szálakat, és még Kiefer Sutherland sem tudhatja, mi vár ránk az elkövetkezendő huszonnégy órában. Nem mondom, hogy mindig tetszik ez az embernek, miután évekig élhette nyugodt kis bejáratott életét, de állítólag, hosszú távon ez jót tesz nekünk, hát akkor biztosan...

Szóval jellemformáló idők ezek, ki tudja, meddig bírjuk, de egyelőre gyűrjük az éjszakákat. De persze sok-sok pillanat van, ami ezt a kiképzést ellensúlyozza. Nagyon jó látni ezt az eleven kis lurkót, csodálja az ember ezt az erőt, ami dolgozik benne (és amivel sokszor bizony nem tudunk mit kezdeni), mert nagyon talpraesett, erős csajszi. Nagyon jó érzés látni, mennyire tud örülni nekünk (még akkor is, amikor már ki van készülve a fáradtságtól). Nagyon jó fej, és hihetetlen, mennyire érdekli minden, és mennyit tud tornázni, és milyen elmélyülten tud játszani. Sajnos olyan dolgok is történnek vele, amiket nagyon rossz megtapasztalni (mint például a fogzást, a totális kikattanást a fáradtságtól). Őszintén szólva nem volt egyszerű megvalósítani azt, hogy ne alkalmazzuk a hadd sírja ki magát módszert. Mivel a stresszválasz az első évben alakul ki, nem mindegy, hogy hosszasan üvölt-e kétségbeesetten, úgy, hogy senki sem vigasztalja meg. Eddig még sikerült ezt kivédeni, és csak legutolsó lehetőségként van a tarsolyunkban. Úgyhogy használtuk a nyugtató kúpot, a fogzásos kenőcsöt, a hordozókendőt (volt, hogy ölben is üvöltött, de a kendőben megnyugodott és elaludt), mindent, amit lehetett. Igyekeztünk megtalálni az egyensúlyt, miszerint számíthat ránk, de nem is nő a fejünkre. Hát, ki tudja, mennyire sikerült, de rajta vagyunk az ügyön.

Szóval türelmesen vártuk, mikor rendeződnek a dolgok, és ha volt egy szusszanásnyi időnk, minden erőnkkel azon voltunk, hogy élvezzük a pillanatot, és gyönyörködjünk a kis sarjunkban.

Érdekes pillanat, mikor először látod meg a babádat, aki addig a pocakodban lakott. Sokszor elképzelted, milyen lehet, egy testben éltél vele kilenc hónapig, és akkor egyszer csak ott van. Hallod, ahogy felsír, meglátod őt: jé, hát itt van. El se hiszed talán.

Nagyon bántott, hogy nem adták oda, gyorsan elszaladtak vele, épp csak meg tudtam érinteni messziről. Persze, császáros baba, vigyáztak rá, de akkor is. Egy picit odaadhatták volna. Szegény egész végig sírt az inkubátorban, és összekarmolászta magát, amitől aztán még mérgesebb lett, és a kezét dugdosta a szájába, így próbálta vigasztalni magát.

Három órás volt, amikor odahozták, szinte mozdulni sem tudtam még, de sikerült szopiznunk is, hála a kedves szobatársamnak. A szopizás szerencsére mindig nagyon ügyesen ment neki, az első pillanattól fogva, sosem volt egy elveszett gyerek. Aztán szép lassan felfedeztük egymást. Természetes, hogy az ember nagyon várja már, mikor hozzák enni, az igen jó érzés, mikor nyílik az ajtó, és jön a kis poronty. Aztán lassanként elkezdett nyílni a kis szeme is, először csak néhány másodpercre, aztán pár napos korában (még a kórházban) olyan alaposan végigfürkészett (különös tekintettel a hajamra), hogy rá kell, hogy cáfoljunk arra az elméletre, hogy az újszülött alig lát valamit.

Amíg bent van a pocakban, addig minden sokkal egyszerűbb. Utána aztán elkezdődik a kőkemény meló. Az örökös küzdelem az életben maradásért. Meg kell tanulni levegőt venni, enni, emészteni, reagálni a külvilágra, és még ezer dolgot. A szopi nagy munka mind a babának, mind a mamának. Hogy lehet azzal a pici szájjal megbirkózni az evéssel a tejbelövelléses időszakban? Biztos nagyon nehezen. Azt mondják, a szoptatáshoz nem kell semmi, csak a baba és az anya. Hát, biztos van ilyen is, nálunk ez hosszú hetek munkájának eredménye volt. Az a legnehezebb, hogy mindenki mást mond, és igaz, hogy örök tanács, hogy hallgass meg mondenkit, majd cselekedj úgy, ahogy te érzed, de ez nem egyszerű, ha ennyire új dologról van szó. Lassanként rakod össze a mozaikkockákat, mi jó nektek, ti hogy működtök jól.

Nekünk - furcsa módon - sokat segített, hogy visszakerültünk pár napra a kórházba, még a gyermekágyas időszakban. Akkortájt kezdtek letisztulni a dolgok. Addigra túlvoltunk már néhány kalandon. Nagyon izgalmas az első időszak, az egész családnak a túlélésről szólt. A lakás romjaiban hevert, én igyekeztem a két szoptatás között pihenni (sokan ismerik ezt az időszakot, amikor mire mindennel végzel, kezdődik a ciklus előről), apa és a nagyi pedig átvettek tőlem, amit tudtak, pelenkáztak, büfiztettek, fürdettek, mostak, főztek, amit éppen kellett.

Közben pedig ismerkedtünk. Kiderült, hogy ez a kislány kevésszer és sokat eszik. Sajnos mire erre fény derült, túl voltunk már jópár ébresztgetésen, mikor sikertelenül próbáltuk rávenni a kisasszonyt, hogy egyen. Közben ijesztegettek minket, hogy kiszárad, hogy kis súllyal született, közben pedig a delikvens szépen fejlődött, megfelelően teljesített a kimeneti oldalon, és lassan ismerkedett a világgal. Mikor kiderült, hogy egy-két hetesen képes 190 grammot is megenni, megszűntek az ezirányú tanácsok. (A védőnő még félévesen is mondta, hogy milyen különleges ez a baba, hogy csöpp korában is csak ötször evett egy nap.)

Kiderült az is, hogy ő nagyon belevaló csajszi. Pár nappal azután, hogy a kórházból hazajöttünk, már elfordította a fejét a másik irányba, mikor hason feküdt. Nagyon hamar igen ügyesen tartotta a kis fejét, pár hetesen már hosszú percekig hason fekve, nyújtott karral nézegetett. Kb. két hónapos korában kezdett el tárgyakat megfogni, pár hét múlva már három ujjal vette ki a cumit a szájából, és nemsokára már előfordult az is, hogy sikerült visszarakni.

Imádja a lámpákat, lenyűgözi a tévé. Hosszú percekig képes nézegetni egy lámpát, pár hónapos korában ha a tévé be volt kapcsolva (ami persze ritkán fordult elő), képes volt kitekeredve nézni, még az evésről is megfeledkezve (ami nagy szó). Imád fürödni, az idő előrehaladtával egyre inkább látszik rajta, hogy élvezi a fürdést. Egy igazi vízipocok, imádja paskolni a vizet a kis hurkás lábaival, meg a kezével.

Körülbelül három hét, egy hónap kellett ahhoz, hogy valamelyest kialakuljanak a dolgok, beálljon a tej mennyisége, lássuk, milyen gyakran kell ennie, és nagyjából megsejthessük, milyen is a kis jelleme. De az már a legelején látszott rajta, hogy ő tudja, mit akar, és ha valami nem volt kedvére, akkor arra semmi módon nem lehetett rávenni, hogy megtegye. Nem is akartuk... Így hát igyekeztünk neki mindent megadni, amire szüksége van.

Egyszer volt, hol nem volt, élt egyszer egy nagyhasú lány. Ennek a lánynak azért volt nagy hasa, mert egy baba lakott benne. Ez a baba először még egészen apró volt, aztán ahogy telt múlt az idő, szépen nődögélt. Nagyon sokan várták már, hogy ez a baba a pocakba költözzön, és nem sokkal azután, hogy ez megtörtént, már fel is forgatta szülei életét (kicsi a bors, de erős, ugyebár). Ennek a két hónapnak a történetét (továbbá a mínusz 7 kilóét) fedje jótékony homály, összegezzük annyiban, hogy ez az apró, kicsi lány kiharcolta, hogy anyával kettesben otthon legyenek. Nagyon jól érezték magukat egymás társaságában, és fél év elteltével a baba már azt is megengedte az anyukájának, hogy húst egyen. Időnként elszórakoztatta szüleit (és a többi alattvalót) tornamutatványaival, ami néha elég érdekes pocakmozgásokban mutatkozott meg.

No, de mindketten tudták, hogy ennek a jóvilágnak egyszer csak vége szakad, és bár anya tisztában volt vele, hogy egyszerűbb az élete pocakosan, akkor is, ha nem fér oda semmihez, mint majd utána, de az idő kerekét nem állíthatták meg. A végén már nem is akarta senki ezt tenni, mivel mindenki azt várta, melyik pillanatban indul el kifelé ez a kicsi lány. Akinek közben neve is lett, azóta úgy hívják, hogy Hende Mira.

Hende Mira egy csodaszép vasárnapi napon született, megkapván azt a lehetőséget, hogy ő dönthesse el, hogy mikor akar a világra jönni, holott előre tudható volt, hogy ezt nem természetes úton fogja megtenni. Édesanyja az utolsó percig egyezkedett az orvosával, megpróbálván elkerülni, hogy a kórházban kelljen maradnia, aki valószínűleg már sok besózott kismamát látott már, és kedvesen mosolyogva ennyit mondott: Ildikó, velem lehet alkudni.

Úgyhogy még az utolsó napon anya - ahogy illik - kitakarított, kimosott, estébé (igen, a fészekrakó ösztön működik), éjszaka aludt másfél órát, és reggel a kiscsalád elindult szülni.  Érdekes, mikor már napok óta kínlódik az ember, és első gyerek révén nem tudja, melyik lesz az a pillanat, de itt tényleg egyértelmű volt a helyzet, ez más volt, mint előtte. Ahogy kell, a kiskönyvért a szomszéd faluból kellett visszafordulni, egy gyors telefon, és a szülőszobán már vártak minket (valószínű, nem volt nagy a meglepetés, az előzmények alapján).

apa ura a helyzetnek

 Hende Mira 2009. július 12-én, reggel 10 óra 24-kor sírt fel, 2980 grammal és 47 cm-rel.

kicsibab megérkezett

Apa 3 órával előbb megfoghatta a kis trónörököst, mint anyukája, végig vele volt, amíg megvizsgálták, megmérték, megmosdatták a csöppséget, és végig beszélt hozzá (ez előzetesen a lelkére lett kötve). Ezután útjaik szétváltak, a kis újszülött az inkubátorban sírdogálva várta, mikor viszik anyához, apa pedig egy darabig a nemrégiben anyává vált felesége mellett maradhatott.

egyedül

És hogy az otthoniakról se feledkezzünk meg:

Természetesen forró dróton szaladt az infó a családtagoknak, hogy éppen mi történik. Volt, aki egymaga izgult, mert mindenki más aludt, volt, aki az előző éjszaka fáradalmait pihente ki, volt olyan, aki nagyon hamar a tett színhelyére ért, és utána az újdonsült apukával ebédelt. A fáma szerint még olyan is előfordult, hogy egyesek véletlenül pálinkát töltöttek örömükben a vizespohárba, így lett nagyon jó kedvük, de ez már csak biztosan amolyan városi legenda...

Jópár ébren töltött éjszaka után arra jutottunk, hogy meghódítjuk az Internetet. (Aztán talán majd aludni is fogunk előbb-utóbb :)