Amikor még a pocakban volt, tudtam, hogy minden egyszerűbb, mint majd akkor lesz, ha már megszületett. Ezt annak dacára tudtam, hogy kétségkívül nem a legkényelmesebb ilyenkor az embernek a saját testében lenni, osztozva a kis magzattal, aki már itt kiharcolja magának az első helyet. De ha én eszek, akkor ő is jóllakik, nem kell pelenkázni, az orrát porszívózni, amikor kedve szottyan rá, alszik, vagy ha úgy gondolja, figyelget a pocakban.

Előzetesen én úgy gondoltam, a legtöbb macera valószínűleg az etetéssel lesz. Rögtön az elején meg kell tanulnunk enni, nincs kecmec, nem babra megy a játék. El sem tudtam képzelni, milyen lesz majd pár óránként szoptatni, éjjel hogy fogok felébredni, ha etetni kell. Aztán ha már ügyesen szopizunk, lassan jönnek az új ízek, új ételek, pempőzgetés, mit eszik meg, eszik-e eleget, mikor eszik már darabosat, és a többi. Tudom, hogy még a legtöbb kaland előttünk áll, de azt elmondhatom, hogy evés-ügyben eddig sokkal jobbak voltunk, mint amire számítottam (természetesen ez inkább a kisasszony érdeme). Persze, nekünk is megvoltak a szokásos kínlódásaink, és holtbiztos, hogy még lesznek is, de eddig nagyon elégedett vagyok a kis hölggyel. (Az mindenesetre már most körvonalazódni látszik, hogy komoly energiát kell majd abba fektetnünk, hogy a figyelmét lekössük evés közben.) Mindig is ügyesen szopizott, megajándékozott azzal a képességével, hogy nagyosan, öt alkalomra elosztva fogyasztotta el a napi adagját, mindezt a megfelelő tempóban tette. Igaz, hogy a darabos ételek ismerkedésével elég lassan haladunk, de úgy gondolom, semmiről nem késtünk még le. Egyelőre viszonylag sokféle ételt elfogad, és kajálás közben nyitja szépen a kis fióka a száját, ahogy kell.

Na jó, mint ahogy írtam, az éjszakai felkelésektől is paráztam, aki ismer, tudja, nem alaptalanul... De azt álmomban sem gondoltam, hogy az altatás ennyire kemény dió lesz. Igaz, hogy igyekeztünk már egy milliméteres korától odafigyelni a nyugodt körülményekre, rendszerességre, kiszámíthatóságra, és a többi hasonlóra, de nekünk egy olyan eleven, a környezete után hihetetlenül érdeklődő gyereket dobott a gép, aki - hogy finoman fogalmazzak - nem nagy lehetőségeket lát a pihenésben. Ha valami ráadásul még nyugtalanítja is, akár fogzás, akár valamilyen új tudomány a repertoárjában, utolsó erejével is küzd az elalvás ellen.

"Úgy érzem, elszáguld mellettem az élet."

Így hát a kevéssé tapasztalt szülők altatni tanulnak. Már előzetesen elolvastak (pontosabban anya elolvasott) mindent az altatásról, tudják az elméletet. De mindenekelőtt azt a bölcsességet miszerint az elmélet és a gyakorlat között elméletileg nincs különbség, gyakorlatilag meg van. (Ez már önmagában sokkal fontosabb, mint maguk az elméletek.) Már csak azért is, mert az egyik tábor éppen pont az ellenkezőjét ajánlja, mint a másik, és valószínűleg mind nagyon okos, és komoly tapasztalattal rendelkező szakemberek lehetnek. Így hát a már említett - már nem annyira hamvasan, de azért még  fiatal - pár folytatja tovább a szülővé érlelődést, igyekszik megtalálni azokat a megoldásokat, amik a legközelebb állnak hozzá, leginkább passzolnak a gyermek működéséhez, valamint az aktuális helyzethez. Nem vagyok híve annak, hogy az éjszakák átalvása érdekében "törjük be" a gyereket, mert mélyen hiszek benne, hogy nyugtalanságának, sírásának mindig oka van. Az, hogy hosszabb ideig sírni hagyjuk, csak mint legvégső eshetőség szerepel az eszköztárunkban. De mindamellett, hogy szeretnénk, ha érezné, hogy számíthat ránk, reagálunk a jelzéseire - aminek fontosságát sok, általam elismert gyerekpszichológus hangsúlyozza, - szeretnénk, ha a kiságyában aludna el, és adott esetben meg tudná nyugtatni magát, mellőzve a hosszú és fárasztó altatási procedúrákat. Próbáljuk megtalálni az adott pillanatban azokat a megoldásokat, amik a szívünknek és az eszünknek is egyaránt tetszenek. Amikor úgy éreztük, hogy az a legjobb megoldás, akkor ölben, ringatva, énekelve, vagy akár hordozókendőben altattuk el. Amikor elérkezettnek láttuk az időt, akkor elkezdtük "megtanítani" a kiságyban elaludni. (Ez úgy néz ki, hogy ha alváshoz készülődve lenyugtattuk, akkor tesszük be a kiságyba, ott próbáljuk megnyugtatni, ha kell. Ha sír, kivesszük, de ha megnyugodott, újra visszakerül a kiságyba.) Hosszú, fizikailag és idegileg időnként elég fárasztó, sőt néha kínkeserves folyamat ez, időnként van egyféle egyet előre, kettőt hátra érzése az embernek, biztosan azért is, mivel most egy viszonylag nyugtalan periódusa zajlik közös életünknek.

Van időnként olyan érzésem, hogy nem is olyan egyszerű neki a saját bőrében lenni. Bizony előfordul, hogy amit szeretne, és amit a szükségletei, igényei, lehetőségei diktálnának, nincsenek összhangban egymással. Még nem lát bizonyos összefüggéseket, például, ha fáradt vagyok, akkor ha nem szedem szét a kiságyat (értsd rácsvédőt, lepedőt, matracot), és nem szórakoztatom folyamatosan mindenféle tornagyakorlatokkal magam, hanem inkább ráhagyatkozom álommanóra, akkor több, mint egy órát fogok aludni, és sokkal jobban érzem magam majd utána. És akkor még nem beszéltünk fogzásról, hőségről, a sok-sok információnak a feldolgozásáról, amit a környezetéről és állandóan változó önmagáról kap. Egy eleven gyerkőcnek ez még akkor is elég nagy feladat, ha biztonságos környezet veszi körül. Nekünk meg az a feladatunk, hogy őt ebben segítsük, amikor kell, nyugtatással, amikor kell, erőteljesebb ráhatással. Azaz hol ringatunk, és ölben altatunk, hol meg arra próbáljuk rávenni, hogy alvás helyett ne akarjon mindig felállni a kiságyban, mert nem annak az ideje van.

Úgy látszik, valahol mélyen, nagyon mélyen belénk van kódolva, hogy utódokat hagyjunk magunk után. Önként feladjuk nyugodt életünket, vállaljuk, hogy ki tudja, meddig nem lesz egy nyugodt nyaralásunk, éjszakánk, együtt nem mehetünk este hét után sehová, nem szakadhatunk ki jó darabig édes rabságunkból, mert mindig, minden nap, a napnak majdnem az összes órájában csemeténk rendelkezésére kell állnunk, mert szülők vagyunk. Talán csak érzések szintjén tudjuk megfogalmazni, miért jó, ha az embernek gyereke van, miért kell, hogy az embernek gyereke legyen. És leírhatatlanul élvezzük a kacagását, a huncutságot a szemében, vagy élvezettel nézzük, amikor éppen erősen próbálja agyilag feldolgozni, ami éppen történik, és csodáljuk azt az életszeretetet, kiapadhatatlan energiát, ami árad belőle. És valahol mélyen, nagyon mélyen, akár ésszel, akár szívvel, tudjuk, hogy ez az élet rendje.