A KÉPEK A NÉVADÓRÓL ITT TALÁLHATÓK

Utólag rájöttem, esélyem sem volt arra, hogy a most következő bejegyzés ne sikerüljön érzelgősre, gazdagon megrakva közhelyekkel. Ahogy majd erről szó is lesz, magam sem számítottam rá, hogy ilyen érzelmeket hoz fel bennem ez az ünnep, de voltak számomra erős pillanatok. Vállalom, hogy nagyon jó volt megélni ezeket az érzelgős perceket, és ezeknek a közhelyeknek a mély igazságát. (Úgy látszik, öregszik az ember. :) Kedves Olvasó! Fogadd sok szeretettel Kicsibab legújabb történetét, amelyben a kicsi lány hivatalosan is nevet kap.

Vannak alkalmak minden család életében, amik rendkívül fontosak, mi más ilyen lenne, mint egy gyermek érkezése. Hiszek az ünnepek, hagyományok erejében, ezért volt számomra fontos, hogy együtt ünnepeljük azt, hogy Mira is a családunkhoz csatlakozott. Megszokott módon ugye, erre való a keresztelő. De mi van akkor, ha a szülők nem biztosak benne, hogy vallásosan fogják nevelni csemetéjüket (esetleg valamelyikük abban biztos, hogy nem vallásosan fogja), és komolyan gondolják, hogy nem akarnak olyan fogadalmat tenni, amit valószínűleg nem tartanának be? Nos, hát ilyenkor van persze egy adag értetlenkedés a környezet részéről, elvégre neki is járna Isten áldása, dehát a világ, mint tudjuk, elég bonyolult.

Még jó, hogy létezik olyan, hogy névadó ünnepség. Ennek kiderítése, miszerint nem tűnt el az elmúlt idők során a süllyesztőben, nem is volt egyszerű feladat. Mivel pedig a helyi illetékesek nem voltak túl együttműködők, az egész csapat kénytelen volt Szombathelyre kocsizni a nagyjából fél órás ceremónia miatt. Sajnos a nélkülözhetetlen cumi otthon maradt, és ezt már az úton vettük észre, de ez a probléma is szerencsésen megoldódott, hála a Hende nagyszülőknek.

Talán mondhatom azt, hogy megérte Szombathelyre utazni emiatt. Tudtuk, hogy óvodások fognak műsort előadni a baba tiszteletére, de mikor azt elkezdték, szívből jövő, őszinte lelkesedésük teljesen levett minket a lábunkról, azt hiszem, a névadó anyuka nevében is mondhatom, hogy nem voltunk erre felkészülve. Odaadóan verseltek, mondókáztak, tekerték a rétest, rajzolták a csigavonalat, és énekeltek. Az külön megható volt, mikor átadták a virágokat nekünk, láthatóan kicsit zavarban is voltak, hogyan is kell az ilyesmit csinálni. A kis ünnepeltnek is nagyon tetszett a műsoruk. Mi annyira nem láthattuk, de a többiek mondták később, hogy végig nagyon figyelte az ovisokat, mosolygott, néha még picit táncolt is az ölemben. Az anyakönyvvezető néni beszéde alatt már felállt "az ott bemutatott gyermek", a végén pedig kitartóan ette a gallérját. Egyébként maga a ceremónia hasonló volt a polgári esküvőkéhez, még Névadó Emléklapot is kaptunk. Volt bevonulás, ezután jöttek az ovisok, tőlük kaptuk a virágot, majd következett az anyakönyvvezető ünnepi beszéde, az aláírások, a közös pezsgőzés a nagyszülőkkel, és a kivonulás az anyakönyvvezetővel. Ezen a szokásosnak nevezhető menetrenden, mint már említettem, az ovisok lelkesedése lendített nagyot.

Mire visszaértünk Sárvárra, már várt minket a finom ebéd, amit Mira egyik nagy rajongója, Veres papi kedves kollégája készített el. Azt mondhatom, tényleg nagyon finom volt az ebéd, és elegáns a kivitelezés, úgy tűnt, nem udvariasságból dicsérte mindenki. De a legjobb mégiscsak az ilyenkor, hogy alkalom adódik arra, hogy együtt lehessen a család, azok is, akik egyébként nagyon ritkán látják egymást. Van egy kis idő végre beszélgetni, mulatozni és ünnepelni. Mert a lényeg úgyis az volt, hogy  együtt legyünk, és megünnepeljük, hogy ez a kislány, akit már mindenki nagyon várt, megszületett. Meg hogy olyan szeretnivaló, amilyen, ezért persze mindannyian imádjuk és ajnározzuk. (Természetesen amúgy is mindig ő van a középpontban, de a mai napra ez hatványozottan igaz volt.) Mint az elején már azt említettem, úgy gondolom, hogy ez a kicsi lány igazán megérdemelte, hogy "hivatalosan" is bemutassuk a családnak, összegyűljünk az ő tiszteletére. Feltolulnak az emberben ilyenkor olyan érzések, amikre előzetesen nem is gondolt, de persze nagyon is a helyükön valók, csak valahogy a mindennapokban talán nincs úgy idő, helyzet megélni őket. Erősítik az összetartozást, a családi és a baráti kapcsolatokat azok a felemelő és megható pillanatok, amiket a névadó ünnepség kapcsán átélhettünk. Köszönjük, Mira, hogy eljöttél hozzánk, és hogy olyan vagy, amilyen!

Most pedig szeretném idézni a kedves névadó anyuka sorait:

"Tegnap délután Névadó Szülők lettünk!!! Nagyon jó érzés!!!!!
Megható és gyönyörű ünnepség, tuti hogy az összes képen könnybe úszó szemmel leszek látható! :)
Nagyon sok köszönet Ildinek és Robinak, hogy minket választottatok kicsi Mira névadóinak! Boldogok vagyunk, és igyekszünk a fogadalomnak eleget tenni!! :)!"

Végezetül pedig következzen az a két vers, amik az ebéd alatt hangzottak el:

Beney Zsuzsa: Anya dúdolja Azt kérdezed tőlem hogyan vártalak? Mint az éjszakára fölvirrad a nap, mint a délutánra jön az alkonyat, mint ha szellő jelzi a förgeteget- ezer pici jelből tudtam jöttödet. Mint tavaszi reggel a nap sugarát, fagyos téli este jégcsap illatát, mint az alma ízét, tejet, kenyeret- pedig nem is láttalak még, úgy ismertelek. Mint a fény az árnyat, záport a virág, mint patak a medrét, madarat az ág, mint sóhajos nyári éjjel a fák az eget- mindenkinél jobban téged így szerettelek.

Nagy Katalin: Egy pólyás meséli Amikor megszülettem, mindenki nagyon örült, csak én nem, mert régebben jó helyem volt anyukámnál. Egy burokban laktam anyukám hasában, a szíve közelében. Az egészben az volt a legjobb, hogy mindig hallottam a szíve dobogását. Mindent együtt csináltunk: anyukám evett és én is jóllaktam; ő szívta a friss levegőt, és nekem is jutott belőle. Csak kuporogtam, mint egy kifli és szunyókáltam, vagy éppen rugdalóztam, nyújtózkodtam. Ha kedvem támadt, akár fejre is állhattam, mert a burokban folyadék volt, így sohasem üthettem meg magam. Anyukám meg csak simogatta a hasát, annyira örült nekem, ha én tornáztam. Telt-múlt az idő, egyre nőttem, növekedtem; egyszer csak szűknek éreztem a rejtekhelyemet. Előbújtam.

De a világ, ahová érkeztem, nagyon furcsa volt! Zajos, fényes és hideg. Meglepődtem, megijedtem, ordítottam, ahogy a torkomon kifért. És csodálkoztam, mert addig sose sírtam, akkor meg egészen jól tudtam sírni. Apukám megdicsérte a hangomat, úgyhogy bőgtem tovább az ő kedvéért. De még azért is, mert az idegenek gorombáskodtak velem. Megfürdettek. Bepólyáztak. Méricskéltek. Mondták, hogy erős, fejlett gyerek vagyok, de én nem törődtem velük. Hiányzott valami, és félni kezdtem. Féltem, egyre csak féltem....

Aztán úgy pólyástól odatettek anyukám mellé. Úja hallottam a szívdobogását, megnyugodtam. És akkor történt valami, ami eddig még soha ... anyukám és apukám megpuszilt.

Azóta én is örülök, hogy megszülettem.