Régen jelentkeztem, és bizony a világ nagyot változott azóta, ami nem meglepő egy ekkorka gyerek életében.

Kezdjük a legfontosabbal: jómagam egy döcögős, és néha kifejezetten ijesztő terhesség végefelé tartok (bár a várandósság szó is illene ide, mert bizony vágom a centit). Az utánpótlás egy fiatalember személyében érkezik, előreláthatólag január elején, aki úgy tűnik, nem ússza meg, hogy a Máté nevet kapja. Legalább a monogramokat nem kell majd átírni, ha egymás cuccait használják a suliban. A névválasztás érdekességei közé tartozik, hogy egyrészt ez volt az egyetlen név a sok közül, ami mindkettőnknek tetszett, de a pontot az tette fel az i-re, amikor kiderült, hogy ugyanazon a napon van a névnapja, amikor Miráé, és a házassági évfordulónk napja is ez. Szegény gyerek, sóhajtottak fel néhányan, a névnapja ilyen többszörös családi ünnepen lesz, a szülinapja pedig karácsony környékén. No, hát így járt a ketteske.

A másik jelentős változás az életünkben, hogy Mira ovis lett. Emlékszem, két és fél éves volt, amikor először előfordult, hogy idegen társaságban magamra hagyott, és felfedezőútra indult egyedül. Egy farsangi bulin voltunk, ő volt a legfiatalabb katica. Nem tudom, ez mennyire általános, de talán mutatja akkori félénkségét a világ iránt. Ehhez képest három éves kora után másfél hónappal olyan lelkesedéssel ment oviba, hogy leesett az állam. Pedig titokban nagyon aggódtam, főleg mikor megtudtam, hogy kisvárosunk óvodáiban gyakorlatilag nincs beszoktatás, és kifejezetten azt ajánlják, hogy reggel vigyük, és csak alvás után hozzuk el a gyerekeket. Mi lesz az én érzékeny gyerekemmel? Félelmemet többen is osztották, ha belegondolunk, nem feltétlenül alaptalanul. (Előkerültek sokunk negatív ovis élményei, és nem egy anyuka panaszkodott, hogy milyen nehezen ment az oviba beszokás.) Biztató jel volt, hogy milyen elképesztő mértékben vonzódik a másik gyerekek társaságához. Nyaraláskor volt olyan, hogy egy teljesen ismeretlen családhoz csapódott, mert ott három gyerek is volt, és velük akart lenni. Óvatosan igyekeztem felkészíteni mindarra, amire számítania kell, ha ovis lesz, néhányszor meséltünk, beszélgettünk róla, de nem vittük túlzásba. Úgy tűnt, a kellemetlen játékszabályokat kész tényként fogadta, ez az oviban így van, és kész. A mi esetünkben tényleg az a klasszikus felállás volt, hogy anyát sokkal jobban megviselte a kezdet, mint magát a kis delikvenst. Ki kell, hogy mondjam, ilyen zökkenőmentes beszokásról mégcsak nem is álmodtam. Ami rossz volt az első pár napban, az a riadt tekintete volt, amikor reggelente arra érkeztünk, hogy a gyerekek egy része torkaszakadtából üvölt vagy visít, (a szomszéd utcából hallani lehetett), szegényt ez sokkolta, de szerencsére hamar elmúltak ezek a napok. Mondták az óvó nénik, hogy kikerülhetetlenül lesz olyan időszak, amikor nem akar menni, mert rájön, hogy ez most már mindig így lesz, jelentem: nem volt. Amikor az apja szabin van, ő akkor is inkább az óvodát választja, pedig imád apával együtt lenni. Nem mondhatom, hogy egyáltalán nem volt beteg az ovi ideje alatt, de ez abszolút nem volt vészes, sem időintervallumban, sem a betegség súlyosságát nézve. (Engem viszont az is jól leterített, de már írtam, hogy ez a várandósság nekem terhesség.) Reggel felveszi a fodros vagy masnis szoknyáját, és lelkesen megy, hogy komótosan elcsipegesse a reggelijét. Szinte napról napra megörvendeztet minket valami új mondókával. Az egyedüli negatívum talán az, hogy az oviban nem tudja magát rendesen kialudni, ezért este nehezebb vele, mint egyébként. Azért azt se felejtsük el megemlíteni, hogy mindkét óvó néni és dadus jó pedagógus, nagyszerűen, sok szeretettel bánnak a gyerekekkel, és odafigyelnek rájuk, sokat foglalkoznak velük. Talán ez az egyik kulcsa a sikernek. (A másik pedig az, hogy a kis gesztenye kibújt a héjából.)

Nem gondoltam volna, hogy fél év alatt ennyit tud változni egy gyerek, mint ő az elmúlt hat hónapban. Persze, csibész, értelmes kisgyerek, eddig is így volt szerencsére, de már olyan igazi nagylány lett (bár tudom, egy éve is ezt írtam, de most meg aztán pláne). Hiszti persze van olykor, meg hamar beveti a sírást, mint fegyvert, ahelyett, hogy rendesen elmondaná, mit szeretne. Néhány számot, betűt már felismer, de akárhogy is számol, minden kezén hat ujja van. :)

Az oviban első nap a rendőrautó tetszett neki legjobban, mert annak szirénája van, és szinte állandóan tűzoltósat, rendőröset, autósat kellett neki mesélni. Ahogy haladt az idő, és egyre közeledik az öcskös születésének időpontja, szép lassan elkezdett babázni. Az óvodában is egyre inkább babát etet és altat, és itthon is látványosan készül a kistesó érkezésére. Nem is tudom, talán akörül kezdődött, amikor megvettük a babakocsit. Akkoriban többször kellett az üres babakocsit sétáltatni, pontosabban csak üresnek tűnt, mert a pici baba aludt benne. Séta után egyszerűen megoldotta a dolgot, mikor feljött, közölte, hogy a pici baba a babakocsitárolóban alszik, és amikor mondtuk neki, hogy őt sem hagytuk egyedül ott, mondta, hogy de a pici babának jó ott egyedül is. Azt mesélte olyantájt, hogy az én babám az ő hasában van, az enyém pedig az övében. Aztán egyszercsak kibújt az ő pocakjában lévő, de egy idő után elfeledkezett róla, nem tudom, szegénnyel mi lehet azóta. :) Ösztönös anyai mozdulatokkal nyúl a babákhoz, ahogy ringatja, simogatja, szeretgeti őket. Ebben is próbáltam felkészíteni, meséltem neki, hogy a pici babákkal sok a teendő, sokat kell velük foglalkozni, az is lehet, hogy sokat fog sírni. Teljes természetességgel válaszolta, hogy ő fogja etetni, sétáltatni, altatni. Örülök, hogy ennyi gondot levesz majd a vállamról. :) Természetesen már szoptatni is tud, előkerült a régi szoptatós párnánk, és nagyon tetszett neki, hogy megetethette vele kedvenc alvókáját, aki egy Malacka. Elmeséltük neki, ő hogyan született, milyen volt, amikor a kórházban voltunk az első napokban, régi videókat, képeket nézegettünk. Hihetetlenül élvezi. És igen, újabban többször kellett pici babásat mesélni neki, egyik kedvenc, amikor a baba oltást kap, és az is nagyon tetszik neki, hogy ő nagy kádban fog fürödni, "a Májté" pedig kicsiben. Sok-sok a kérdés, és csillogó vagy éppen mélyen elgondolkodó tekintet a témával kapcsolatban, meg vannak nagy nevetések, amikor mesélünk arról, hogy vele mi történt, amikor csecsemő volt. Aranyos volt, mikor az eleje felé megkérdezte, hogy hol lesz a pici baba, miután kijött a hasamból. Mondtam neki, hogy jön ő is velem haza, mert velünk fog lakni, hiszen neki is én vagyok az anyukája. Azt válaszolta, hogy én neki (Mirának) vagyok az anyukája, tehát a pici babáé nem lehetek.

Negatív hozadéka a babavárásnak, hogy sok olyan dologból is kimaradok, ami visszahozhatatlan. A nyáron még azzal kínlódtunk, hogy a napi ciklusunkat ahhoz igazítsuk, hogy az ovihoz majd rendes időben fel kell kelni, és ehhez képes elég rendesen el voltunk csúszva. Az esti altatások még akkor is nagyon sok időt vettek igénybe, és csak engem fogadott el. Mivel már akkor is nehezen viseltem a terhességet, ezek az altatások leterheltek, és sok egyéb élményből kimaradtam, legyen az szimpla séta vagy közös játék, vacsora. Októberben aztán megtörtént az áttörés, azóta apa is teljes altatójogot kapott. Neki aztán hamarosan sikerült az, ami nekem nem, elérte, hogy a kisasszony egyedül aludjon el. Igaz, hogy ez most is hosszú idő után történik meg, de legalább nem kell ott lenni vele. A leválás ilyen értelemben is simán és fájdalommentesen történt meg (a gyerek részéről). Kevés héttel azután, hogy mintegy teljesen "leadtam" a gyereket, magyarán nem vagyok nélkülözhetetlen sem evéshez, sem elalváshoz, onnantól kezdtem el komolyabb fizikai tüneteket produkálni, aminek a folyománya némi kórház és sok orvosi vizsgálat lett, no meg az, hogy kedves családom lett kénytelen ellátni a lányomat, és még engem is ápolni, meg persze aggódni. Hogy Mirában ez hogyan csapódott le, nem tudom, tény, hogy többet szeretett volna velem lenni, mint tudott. Amikor tudtam vele foglalkozni (főként reggelente, az oviba készülődéskor), akkor többnyire nagyon ragaszkodott hozzám, de legtöbbször megértette és elfogadta, hogy anya nem jól van. Aranyos volt, amikor simogatott, hogy anya legyél jól.

Itt tartunk most. A baba megszületéséig már nem megy oviba, itthon lesz velünk, és mindannyian kíváncsian várjuk, hogyan alakulnak a dolgok, ha már "a kisöcsim" is kint lesz. Mi lesz a nagy lelkesedésből, milyen lesz a várakozás után a valóságot megtapasztalnia? Lesz-e olyan szerencsénk, mint az ovival? Visszakapom-e az erőmet, ha már nem kell kettőnket fenntartani (igen, reméljük, szopizni fog, de ebből a szempontból az könnyített pálya)? Hogy bírunk kettővel? Sok kérdés, amikre hamarosan megtudjuk a választ. Mindent a maga idejében, szokták mondani nagyon bölcsen.

Boldog új évet kívánok mindenkinek!