Elnézést kérek nagyszámú látogatóinktól akik tűkön ülve várják a folytatást, és a legújabb képeket. Megpróbálom röviden összefoglalni az elmúlt tél és tavasz eseményeit.

Az első igazi karácsony

Fél évesen még nem igazán törődött a körülötte zajló ünnepi készülődéssel, karácsonyfával, díszekkel és csillogó-villogó fényfüzérekkel. Idén természetesen a helyzet megváltozott. Az ünnepek előtt ő is kivette a részét a takarításból, és természetesen nem aludt úgy és akkor, ahogy szerettük volna, hogy feldíszíthessük a fát. Amikor először meglátta a karácsonyfát, az az egyike volt a pillanatoknak, amik miatt az ember gyereket szeretne. Senki szemében ilyen örömöt nem látni, csakis egy kisgyerekében, ahogy nézi lenyűgözve a feldíszített fát, mutogatja lelkesen a körülötte állóknak: látod, milyen csodaszép? (Látom, vazze, két óráig ezzel küzdöttünk ketten.) És ott vannak mindenütt a világító csodák, utcákon, ablakokban, és persze a lakásban is, és a világ legtermészetesebb dolga, hogy ezeket minden egyes alkalommal egyesével végig kell járni, és szemügyre venni. Nem csoda, hogy valamikor tavasszal kerültek le az ablakokból ezek a gyönyörűségek. Nem várt fejlemény volt, hogy mennyire örült a rózsaszín ruháknak, amiket kapott, ezeket azonnal fel kellett próbálni. Hiába, másfél évesen is megmutatkozik, hogy egy ízig-vérig csajról van itt szó.

Pürésítés minden mennyiségben

Nos, mi úgy indultunk, - azaz csak anya - hogy a gyerkőc mihamarább (összhangban persze a hozzátáplálási ajánlásokkal) kap majd mindenféle darabos ételt. Ehhez képest a mi lányunk 20 hónapos kora körül ért el odáig, hogy már nem hányta ki a darabos kaját. Régóta érdekelte, ügyesen megrágta, de a nyeléssel voltak problémák, és sajnos ő amúgy is elég hamar hányik, így hát vártunk, és óvatosan próbálkoztunk. Pedig adott esetben még a sós kisperecet is meg tudta enni. A helyzetet nem könnyítette meg, hogy a főzelékeket is olyan alaposan át kellett turmixolni, hogy selymes legyen, mint a krém, ellenkező esetben megint ott volt a baj. (Egy természetgyógyász azt mondta, feszültek a nyakizmai, kérdezte, nincsenek-e problémái az evéssel.) Az étkezések olykor erőteljes kabaréba torkollottak, mivel a kisasszony elég sokszor nem volt hajlandó enni, mivel az tök uncsi, és egyre nagyobb szórakoztatási mutatót kellett ehhez produkálni. De láss csodát, voltak olyan időszakok is, amikor a lapátolás ment, mint a karikacsapás.

Szaladunk, meg sem állunk

A rengeteg mozgás náluk természetes, főleg ha sokat vannak a levegőn. Elfogulatlan nem tudok lenni, de ő mindig is ügyesen mozgott, még ügyesen is esik. Pici korától szabadjára engedtük, nem igazán volt járókában, talán ennek a hozadéka. A kis motorján is nagyon ügyesen lavírozik. Hogy kitől tanulta a csípőriszálást, azt nem tudom. (A nagy eséseket most hagyjuk, ilyenek is voltak, megúsztuk őket baj nélkül.) És hát, sok a dolog, na.

Amnya

Ez egy saját szó, amit alkotott, a hamm-nyamm rövidítése. Ez egy input oldali megnevezés, eredetileg az étel-ital-cumi szentháromságot jelentette, idővel az italt kiváltotta a "tea" kifejezés. Húsz hónaposan jelent meg nagyjából az első három szó: anya, apa, amnya. Ezeket követte aztán az autó. Gondolkodtunk rajta, egyszer összeírjuk, éppen hol állunk, de a lista mindig bővül. A mama sokáig ama volt, az apa és anya mintájára. Az állatok vagy vau-k, vagy miau-k lettek, na meg vannak a madarak is, akiknek még konkrétan nincs nevük. Gyakorlatilag mindent megért, amit beszélnek körülötte, és fejben derivál is, csak éppen nem beszél a szó klasszikus értelmében. Persze, egész lényével folyamatosan kommunikál.

Na, és az alvással hogy állunk?

Az altatás és úgy általában az alvás az elfogadható és a katasztrófális között ingadozik, hol mikor milyen passzban van a kis hölgy. Az az alapinfó, hogy még mindig ölben alszik el, de egyébként a variációk száma végtelen. Van olyan, hogy 20 perc alatt elalszik, van, hogy 3-4 óra után csak, teljesen kiakadt állapotban. Van, hogy le kell fogni kezét-lábát, van, hogy a hordozóban kell cipelgetni órákon át. Van, hogy annyira felhergeli magát, hogy hányik, ilyenkor el kell kapni a pillanatot, és valamivel kizökkenteni, néha elmentünk fürdeni, esetleg a másik szobába, és még 3-4-szer elmentünk autózni is. Volt olyan időszak, mikor este elaludt, aludt egy-másfél órát, majd fent volt ennél többet. Vagy éjjel, esetleg hajnalban nem volt hajlandó órákig visszaaludni. Mikor beteg volt, gyakorlatilag ölben aludt éjjel. Olyan is volt, hogy délelőtt valami zaj felébresztette, és akkor ölben aludt egy-két órácskát.

Külön műfaj nálunk, hogy a gyereket letegyük, ha elaludt. Az apja ebben sokkal ügyesebb volt, de volt olyan időszak, amikor neki is nehezen ment. És az egyik érdekes jelenség az volt, amikor mélyen aludva is erősen szorította a ruhámat, úgy aludt (de csak az enyémet, ha apával aludt, akkor nem volt ilyen). Ha óvatosan lecsúsztattam a heverőre, és továbbra is öleltem, keservesen sírva felugrott.

Nehéz ügy ez, és tanulságos szakasza az életünknek. Kívülről talán tényleg úgy tűnik, elrontottuk a gyerekünket, persze attól még lehet is így. "Megszokta, hogy ölben alszik." Igen, meg. Ő szeretett volna egyedül, a kiságyban elaludni, de én következetesen, sok-sok munkával rávettem, hogy az ölemben aludjon, mert nekem az nagyon jó volt. Viccet félretéve, senki nem tudja, miken mentünk keresztül, mit és hogyan csináltunk, miket produkált a gyerek. Ha más mondja, talán én sem hiszem el. De az, akinek nem volt ilyen gyereke, aki ennyire fél az alvástól, az nem tudja, mi ez, és mik a lehetőségek. A másik szempont az az, hogy ki milyen "alapkoncepció" szerint tudja ezt szívből csinálni, mármint magát a gyereknevelést, és persze, mik a lehetőségei ehhez. Nálunk az alapelv az, hogy a gyerek alapvető igényeit nézzük (amik közé az is beletartozik, hogy nem hagyjuk, hogy kiskirály legyen), és mélyen hiszek a válaszkész gyerekgondozásban, ebben apa pedig mindig partner volt. Szerencsére nem volt olyan körülmény, ami ennek megvalósítását gátolta volna eddig, még ha ilyen érzékeny gyerkőcről is van szó, és szintén szerencsére maximálisan számíthattunk a nagyszülőkre is. Soha, egyetlen pillanatban sem merült fel bennem, hogy valamit másképp kellene csinálnom, mint ahogy éppen teszem, mert amikor változtatni akartam volna, megtettem, és sokszor nem sikerült, de megtettem, amit a szívem és az agyam diktált.

Milyen az élet egy ekkora törpével, akit ráadásul Hende Mirának hívnak?

A nagyszülőknek mennyei boldogság. (Na jó, mikor hadakozás van a kajával, akkor nekik sem feltétlenül az.) Lelkesen jönnek érte, viszik sétálni, biciklizni, motorozni, galambokat nézni. Együtt veteményeznek, öntöznek, nézik a kertben a kis szökőkutat, hintáznak, építőkockáznak és homokoznak. Ez a kis ember ott van mindenhol, benne a teendők sűrűjében, és minden szertefölött érdekli, hogy rotyog az ebéd, hol megy az autó, a motor, és mi történik, ha megnyomja az adott gombot a billentyűzeten. Hihetetlenül tud koncentrálni, ilyenkor ráncolja a homlokát, vagy nagyokat nyög. Jó volna, ha le tudnám írni, milyen, amikor erősen figyelve olvas, vagy micsoda odafigyeléssel öntözi a virágokat. Aranyos akkor is, amikor babázik, pelenkázza, öleli őket, együtt fekszenek az ágyon, és be kell takarni őket. Millió apróság van, amiben megmutatkozik a bájossága, kedvessége, önfeledt rácsodálkozása, ragaszkodása. Nagyszülőnek lenni azért jó, mert ezekből a pillanatokból van sok. Nekünk, szülőknek nyilván más szerep jutott, a fentieken kívül mi még gondoskodunk a macerásabb területekről is. Igen, sokszor nehéz vele, és újra meg újra túl kell lépnünk aktuális korlátainkat (na jó, csak nekem), de hát ez egy ilyen történet. Azért azokat nehéz lenne überelni, mikor mondja kedvesen, hogy anya-aaanya, vagy odabújik, és átölel vagy megsimogatja a hajam. Rossz látni, ahogy az alvásnál kínlódik, nyugtalankodik (és csinálni is vele, persze), de a szeretetteli, kedves lényét, na meg a huncutságát nagyon jó. A mérleg nyelve meg hol ide, hol oda csúszik. :)