Azt mondják, egy gyermek nevelése során vannak egyszerűbb és nehezebb időszakok. Nos, ha választani kellene, nem a hatodik hónap lenne a kedvenc. És most itt nem panaszáradat fog következni, mert ahogy mondani szokás, ez az élet rendje, mindezzel tisztában voltunk, önként (és dalolva?) vállaltuk.

Csak hát a történeti hűség megkívánja, hogy említést tegyünk a meginduló fogzásról, a keservesen és fülsiketítően hajnalig végigüvöltött éjszakáról, aminek a totális beájulás vetett véget, mikor a maradék erő is elfogyott (ilyenből persze több is volt), az összes altatási módszer teljes csődje után. Aztán a sakkozásról, mire nagy nehezen összeraktuk a koktélt, amely elemeinek együttes alkalmazásával elértük, hogy aludjon az a gyerek. Aztán mire ez kialakult volna, mire végre tudott pihenni, teljesen eltolódott a napi ciklusa, és nappal aludta ki magát. A házasságunk ekkor felvett egy egyfajta távkapcsolat jelleget, enyhe túlzással napi kétszer egy órát (jó esetben kettőt) láttuk egymást, mikor műszakot cseréltünk, elmeséltük a másiknak, mi történt az elmúlt órákban, és spuri aludni. Először vártunk, hátha helyrerázódik, de ugye, akkor kevesebb kalandról lehetne beszámolni. Úgyhogy jött a keltegetés. Aki próbált már fáradt, mélyen alvó gyereket pár óra alvás után felébresztgetni, az tudja, miről beszélek. Körülbelül egy hónap után kezdett először az lenni, hogy éjjel mindhárman átaludtunk egy éjszakát.

Úgyhogy az ember miután minden tőle telhetőt megtett, levon bizonyos következtetéseket, és igyekszik hozzászokni dolgokhoz. Megtapasztal néhány közhelyes igazságot. Tényleg kibírja, ha kell (a Nagy Lebovsky óta tudjuk, hogy "mert a Töki kibírja"). Szülőként (és nagyszülőként, :-) kénytelen összekapni magát, felkötni a gatyaszárat, és egy szinttel feljebb lépni, mert ez már a következő pálya a játékban. Bizonyos szintig tényleg elfelejtheti a saját életét, mert valahol a háttérben mindig ott van az a csöppség, aki valójában mozgatja a szálakat, és még Kiefer Sutherland sem tudhatja, mi vár ránk az elkövetkezendő huszonnégy órában. Nem mondom, hogy mindig tetszik ez az embernek, miután évekig élhette nyugodt kis bejáratott életét, de állítólag, hosszú távon ez jót tesz nekünk, hát akkor biztosan...

Szóval jellemformáló idők ezek, ki tudja, meddig bírjuk, de egyelőre gyűrjük az éjszakákat. De persze sok-sok pillanat van, ami ezt a kiképzést ellensúlyozza. Nagyon jó látni ezt az eleven kis lurkót, csodálja az ember ezt az erőt, ami dolgozik benne (és amivel sokszor bizony nem tudunk mit kezdeni), mert nagyon talpraesett, erős csajszi. Nagyon jó érzés látni, mennyire tud örülni nekünk (még akkor is, amikor már ki van készülve a fáradtságtól). Nagyon jó fej, és hihetetlen, mennyire érdekli minden, és mennyit tud tornázni, és milyen elmélyülten tud játszani. Sajnos olyan dolgok is történnek vele, amiket nagyon rossz megtapasztalni (mint például a fogzást, a totális kikattanást a fáradtságtól). Őszintén szólva nem volt egyszerű megvalósítani azt, hogy ne alkalmazzuk a hadd sírja ki magát módszert. Mivel a stresszválasz az első évben alakul ki, nem mindegy, hogy hosszasan üvölt-e kétségbeesetten, úgy, hogy senki sem vigasztalja meg. Eddig még sikerült ezt kivédeni, és csak legutolsó lehetőségként van a tarsolyunkban. Úgyhogy használtuk a nyugtató kúpot, a fogzásos kenőcsöt, a hordozókendőt (volt, hogy ölben is üvöltött, de a kendőben megnyugodott és elaludt), mindent, amit lehetett. Igyekeztünk megtalálni az egyensúlyt, miszerint számíthat ránk, de nem is nő a fejünkre. Hát, ki tudja, mennyire sikerült, de rajta vagyunk az ügyön.

Szóval türelmesen vártuk, mikor rendeződnek a dolgok, és ha volt egy szusszanásnyi időnk, minden erőnkkel azon voltunk, hogy élvezzük a pillanatot, és gyönyörködjünk a kis sarjunkban.